Bár ma este nem csak két legendás irányító, hanem két rendkívül erős csapat mérkőzik meg az AFC bajnoki címéért, nehéz elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy talán ez lesz az utolsó Brady-Manning párharc az NFL történetében. Csakhogy a két korszakos irányító már 17. alkalommal csap össze egymással, aminek következtében kevés olyan dolog van a játékosok közös múltjában és jelenében, amiről ne esett volna már szó. Ezért gondoltuk úgy, hogy mi nem történelmi visszatekintéssel, statisztikákkal, kvízzel vagy érdekességekkel vezetjük fel a nagy mérkőzést, hanem inkább a jövőbe tekintve tisztelgünk előttük, és elképzeljük, milyen lesz, amikor a két Hall of Famer 30 év múlva, már nagypapaként összefut egymással Cantonban.
- Apa, hideg van, mi bemegyünk a gyerekekkel!
- Persze Marshall menjetek, várjatok meg az előtérben. – válaszolja a magas férfi.
A nagy forgatagot egy pillanat alatt felfalja a kör alakú épület, és csak az idős pár álldogál tovább a cantoni parkolóban.
- Tényleg hideg van… – próbálja oldani a feszültséget a nő, bár ő is tudja, hogy hazudik. Igaz, hogy a háború óta a 18 fokos január is hűvösnek számít, de hol van ez a régi, havas telekhez képest, amiket mondjuk Denverben éltek át.
- Lehet, hogy el sem jön. 30 év hosszú idő. Ki tudja, azóta mi történt vele? – folytatja Ashley, de a férfi továbbra is csak az eget fürkészi. Óráknak tűnő percek peregnek le, mire megszólal.
- Megígértük egymásnak, hogy itt találkozunk. El fog jönni. – mondja a férfi határozottan. „Vagy legalábbis remélem.” – de ezt már csak magában teszi hozzá, amikor hirtelen sugárhajtóművek hangja hallatszik a távolból.
- Ő lesz az! – mondja a magas homlokú férfi és mosoly villan ráncos arcára.
Pár másodpercen belül már látszik is a magánhelikopter, amely lassú ereszkedésbe kezd a parkoló felett. A landolást követően lenyílik a lépcső, és népes gyereksereg tölti meg a Hall of Fame előtti betonplaccot. Utoljára egy idős, ezüsthajú, de még mindig feltűnően divatos nő lép ki az ajtón. Pillantása azonnal összetalálkozik Peytonéval. A nő szomorú tekintettel nemet int, majd lejön a lépcsőn.
- Tom nem jött el. – mondja Gisele már távolról az idős párnak – Tudjátok, nehezen mozdul ki, amióta székben ül.
- Persze, megértem. – mondja Peyton, és egy udvarias mosollyal próbálja leplezni csalódottságát.
Hosszú bemutatkozás veszi kezdetés, mindenki kezet fog mindenkivel. „tudjátok, ő az, akiről nagyapa olyan sokat mesélt”, hangzik el többször is, miközben a csapat lassan elindul a bejárat felé.
- Hé, Omaha! – töri meg egyszer csak egy rekedtes hang a gyerekek csicsergését. – Ugye nem gondoltad, hogy ezt a bulit kihagyom?
Peytont évekig a hideg is kirázta ettől a hangtól, most viszont semmi sem tudta volna jobb kedvre deríteni. Próbál nem úgy tűnni, mint egy tini az első randevúján, miközben megfordul, de nem tudja elrejteni gyermeki örömét.
- Na, mi van Tom, te gyalog jöttél? – kérdi a tolószékben ülő embertől, aki hangosan nevetve gurul közelebb a lépcsőhöz.
- Tudom, hogy szívesen felvinnél az öledben, de elég az is, ha csak feltolsz a rámpán! – válaszolja Tom. – Én is fel tudnám hajtani magamat, de félek, hogy kivágom a kereket ezzel a sok gyűrűvel… - mondja, és a bajnoki ékszerektől csillogó kezeit a combjaira teríti.
- Valld be, régóta készültél már erre a poénra.
- Vagy 20 éve…
Peyton barátját tolva lép be az előtérbe, ahol ismét nagy bemutatkozás veszi kezdetét. Nem sokkal később a két család már teljesen összekeveredve áll a Dicsőségcsarnok félhomályában, ahol több száz fejszobor mered rájuk. A kisebb gyerekek a bronzba öntött arcok látványától megszeppenve el is bújnak az anyukák combja mögött, és csak félve araszolnak beljebb. A két idősebb asszony viszont mint ha csak telepatikusan egyeztetett volna egymással, szinte egyszerre szólal meg:
- Szerintem mi hagyjuk a fiúkat nosztalgiázni.
A két öregnek válaszolni sincs ideje, olyan gyorsan szétszéled mindenki.
- Szerintem csak unják már a történeteinket, azért menekültek el… - szólal meg Tom. - Gisele nem is engedte, hogy az unokákkal nézzem vissza az utolsó meccsünket.
- Biztos azért, mert nem szerette volna, ha a gyerekek sírni látnak.
- Nagyon vicces… Ezt a humort a 2015-ös gyűrű mellé adták?
Peyton lassan lépkedve tolja át barátját a relikviaszobába. A sok-sok vitrin között viszonylag központi helyen egy 18-as Broncos és egy 12-es Patriots mez van kivilágítva, a New England-i igencsak viseletes. A két öreg némán bámulja egykori szerelését. Végül Tom töri meg a csendet:
- Van még élő rekordod?
- Az ESPN biztos tudna mondani párat, de szerintem nincs. Mármint nekem, igazi Peytonnak nincs. Négyet a klónligában „saját magam” döntöttem meg, de az ugye nem számít. Vicces, hogy öt gyűrűm lett volna, ha a Browns visz el a drafton...
- Azt ugye tudod, hogy a klónliga nem egy alternatív valóság. Valahol örülök, hogy betiltották. Persze jó volt kívülről visszanézni a fiatalkori „önmagam”, de várható volt, hogy előbb-utóbb háború lesz a dologból…
- Hát igen... NFL-t nézel még?
- Amióta betiltották az ütközéseket, csak a Super Bowl-meccseket, de abból se mindet. Te?
- Néha. Ha valamelyik csapatnak már csak egy győzelem hiányzik, be szoktam kapcsolni, de szerintem jobb volt a régi, egymeccses formátum.
- Ja, az öcsédnek, talán... Ha mi is 4 győzelemig játszottunk volna, soha nem nyer Super Bowlt… Tényleg amúgy mi van vele?
- Eli-jal? Jól van, köszi. Szeretett volna eljönni, de még állnak a rájátszásban, talán idén meglesz a győzelem is. Végre kezdik megszeretni Philadelphiában. Múltkor már csak a második negyed közepéig fújolták és egyre ritkábban dobálják meg. A hétvégén a Washington Native Americans ellen játszanak.
- Kemény azért, hogy pont az Eagles-höz ment.
- Hát ja, főleg, hogy hívták a Jaguarshoz is. Ott ráadásul nem csak vezetőedző lett volna, hanem GM is egyben. Csak hát a tököm akar Londonba költözni és napi két órát ingázni…
- Érthető. Kedves volt tőle, hogy eljött Bill temetésére. Mondtam is akkor neki.
- Ez csak természetes. Kár, hogy ő nem lehet itt…
- Hát igen, bár én azért valahol örülök, hogy nem élte meg a költözést. Dallas Patriots… Hánynom kell!
- „Amerika új csapata…”
- Ez a kis Jones hülyébb, mint az apja volt. Pedig az nagy teljesítmény.
- Ne is mondd, először azt hittem, valami rossz vicc, hogy a végrendeletében Baghdadba vitte a Cowboys-t, de hát Jerry mindig is nagy troll volt, az olajárak pedig végül őt igazolták.
A két öreg lassan tovább botorkált a teremben, mígnem odaértek Tom saját vitrinéhez, amelyben néhány labda, mez és egy sisak mellett hét darab bajnoki gyűrű másolata pihent.
- A hetedik gyűrűdet sosem hordod? – evezett kicsit kényelmetlenebb témákra Peyton.
- Nem.
- A sérülés miatt?
- Nem. Azért, mert abban a döntőben már nem én játszottam, hanem Manziel. Azt a gyűrűt ő nyerte, nem én.
- Megbántad?
- Mit?
- Hogy 45 éves korodig nem hagytad abba…
Tom kivárt a válasszal. Zavarában a kezén lévő gyűrűket kezdte csavargatni jobbra-balra. Peyton már-már úgy volt vele, hogy inkább más irányba gombolyítja tovább a beszélgetés fonalát, amikor barátja végül megtörte a feszült csendet.
- Figyelj, az orvosok már 2018-ban megmondták, hogy a térdem nincs túl jó állapotban. Tudtam, mit vállalok. A széket is. Csak azt sajnálom, hogy a sérülésem miatt illegális lett a passrush. Amit ezért kaptam a szurkolóktól, sokkal jobban fájt, mint hogy kerekesszékben vagyok.
- Én a nyakammal nem mertem bevállalni. Két gyűrű elég volt. A csúcson kellett abbahagyni. Tudtam, hogy nincs bennem több.
- Azért még egy évre visszajöhettél volna.
- Hogy a Tied legyen az utolsó szó? – kérdezett vissza Peyton nevetve - Kösz nem…
- Nem. Azért, mert ellened szerettem a legjobban játszani. Nélküled már nem volt az igazi. Persze jó volt szivatni a fiatalokat, de azért hiányoztak a rangadóink.
- Nekem is. Két évig a tévét sem tudtam bekapcsolni, ha Pats meccset adtak. Pedig egyszer még elgondolkodtam a visszatérésen.
- Komolyan?
- Ja, a Bills-be hívtak.
- Azt hittem az csak pletyka volt.
- Nem, tényleg megkerestek. Vicces lett volna évente minimum kétszer játszani, de már csak a saját renomémat romboltam volna le.
- Csóri Buffalo, azóta sem jutottak playoffba.
- Valld, be a végén már csak azért maradtál, hogy Rex Ryant szivasd.
- Jó, nem tagadom, komoly szerepe volt benne…
Mindketten nevettek, miközben a következő terem felé vették az irányt. A folyosón már a feleségeik várták őket.
- Megbeszéltük a múzeumigazgatóval, hogy a vetítőben megnézzük az utolsó meccseteket. Lenne hozzá kedvetek? – kérdezte Gisele.
- Az egészet, vagy csak a háromszori hosszabbítást? – kérdezte Peyton.
A feleségek összenéztek, majd kórusban válaszoltak: - Az egészet.
A két idős pár lassan haladt végig az oszlopokkal szegélyezett termen. Peyton még mindig tolta barátját és immáron oldalbordáikkal együtt idézték fel a régi szép időket. Annyira belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették Tim Tebow vitrinét, amelyben a sok-sok NFL-es relikvia mellett a korábbi játékos Hall of Fame-nek adományozott pápai süvege is kiállításra került. A csarnok végéhez érve végül beléptek az unokák csacsogásától hangos vetítőterembe, magukra csukták a barna bőrrel szegett, hatalmas ajtót, és immáron nem ellenfélként, hanem barátként, családjaik társaságában újranézték utolsó közös NFL-élményüket, minden idők legnagyobb amerikai futball meccsét, a 2015-ös szezon AFC döntőjét…
