Tekintsük át a Falcons és a Patriots Super Bowl történelmét!
Atlanta Falcons 1 próbálkozás, 1 vereség
Mi lett volna, ha...
Nem mondhatnánk, hogy a Falcons meghatározó szereplője lenne az utóbbi 51 év Super Bowl történelmének, valahogy mégis úgy alakult, hogy az elmúlt években többször is foglalkoztunk az Atlantával a nagydöntő előtt. Az ok persze egyszerű: a Sólymok eddigi egyetlen fináléjukat éppen az ellen a Broncos ellen játszották, amelyet az utóbbi időben többször is láthattunk a szezon utolsó mérkőzésén pályára lépni. Az 1998-as döntő azonban nem is maga a meccs, hanem sokkal inkább az előző éjjel történtek miatt marad emlékezetes.
Eugene Robinson történetét a tavaly hazaküldött Broncos safety, Ryan Murphy miatt egyszer már felemlegettük, akkor így írtunk az esetről: „Robinson nem volt rossz játékos, de leginkább arról ismeretes, hogy a Bart Starr Award nyerteseként, vagyis a szezon erkölcsi díjasaként az 1998-as Super Bowl előtti éjszaka egy magát prostituáltnak kiadó álruhás rendőrnőt próbált a hotelszobájába csábítani. A védőt természetesen bevitték az őrsre, az éppen lefeküdni készülődő atlantaiak pedig az egész éjszakát azzal töltötték, hogy a botrány ki ne tudódjon – persze sikertelenül. A történteket hallva az ellenfél, vagyis a Denver Broncos játékosai már másnap úgy mentek reggelizni, hogy gyakorlatilag elkönyvelték magukban a sikert. A meccsen aztán sorozatosan az azóta már szabadlábra helyezett Robinsonra játszottak, a Vadlovak pedig ha nem is sima meccsen, de végül 34-19-es sikert arattak."
A kirakatsafety, Eugene Robinson, és a Falcons irányítója, Chris Chandler együtt örül az NFC-döntőben aratott győzelemnek.
Egy buta kihágásnak köszönhetően tehát esélye sem volt a Sólymoknak a győzelemre, pedig nem volt rossz az az 1998-as Falcons. Az alapszakaszt 14-2-es mérleggel teljesítették, az NFC döntőben pedig hosszabbításban legyőzték a sokkal esélyesebbnek tartott Vikingst. Minden idők egyik legdrámaibb meccsén az a Gary Anderson hibázta el a meccset eldöntő rúgást a minnesotaiak részéről, aki egész szezonban nem rontott, így kapott egyáltalán esélyt az Atlanta, hogy a ráadásban behúzza a meccset.
Talán ők sem hitték el, hogy a történtek után győzhetnek.
A döntőben aztán számíthattak volna arra, hogy a Broncost korábban 3 elvesztett döntőig vezető HC, Dan Reeves majd megadja az ellenszert John Elway és a többi vadló ellen, de Robinson hülyesége okán borult minden, amit a vörös-feketék előre elterveztek. A Denver a második negyedben 17 pontot szerzett egymás után, majd a negyedik negyed elején teljesen bedarálta a Sólymokat, akiknek így 18 évet kellett várniuk a következő lehetőségre.
New England Patriots, 8 próbálkozás, 4 győzelem, 4 vereség
Elátkozott NFC Central
Ma már nehéz elhinni, hogy Bill Belichick és Tom Brady előtt is volt élet Bostonban, de bizony a Patriots azt megelőzően sem volt rossz csapat, mielőtt a két korszakos egyéniség megérkezett. Persze a playoff-részvételek nem voltak olyan magától értetődőek, mint mostanában, viszont a gárda így is tett két kirándulást a Super Bowlban, igaz, nem koronázta siker az erőfeszítéseiket. Közös a két meccsben, hogy mindkét alkalommal egy tradicionális NFC North csapatot kaptak ellenfélnek, bár hozzá kell tenni, hogy akkoriban még NFC Centralnak hívták a Bearst és a Packerst is felvonultató divíziót.
Tony Eason és Steve Grogan is irányított a meccsen, de mind a ketten több időt töltöttek vízszintesen, mint függőlegesen.
Az első vereséghez egészen 1985-ig kell visszautaznunk az időben, és a dátum láttán a legtöbb NFL rajongónak alighanem világossá válik, miért nem volt esélye a győzelemre a Raymond Berry vezetőedző igazgatta Hazafiaknak. A Bears minden idők talán legjobb védelmével szétcincálta a Pats támadófalát, a New England pedig nagyon sima, 46-10-es vereséget szenvedett azon a meccsen. A híres Buddy Ryan féle 46-os defense -19 yardot (nem elírás, mínusz 19) engedett a bostoniaknak az első félidőben, és a Macik összesen 7 sacket jegyeztek a találkozón.
Desmond Howard 99 yardos kickoff return TD-je volt az utolsó szeg a Patriots koporsójában
A nagy pofonból aztán évekig nem tudott felállni a csapat, a következő 10 szezonban csak kétszer érték el a rájátszást, 1996-ban viszont ismét a Super Bowlig meneteltek. A Pats a nyugdíjból hívta vissza a korábbi sikeredzőt, Bill Parcellst, hogy ez összejöjjön, ám Brett Favre és a Packers útjukat állta a döntőben. A New England ugyan ezúttal is bealudt a rajtnál (0-10), de a két TD-passzal jelentkező Drew Bledsoe vezetésével már az első negyed végére fordítottak. Ezután viszont feltámadt a Green Bay, és 27-14-es félidei vezetés után 35-21-re nyerni tudott. Parcells végül ott is hagyta a csapatot, mivel nem jött ki Robert Krafttal, így előbb Pete Carroll, majd nem sokkal később egy bizonyos Bill Belichick vette át az egységet…
Ez volt ilyen nehéz?
2000-ben új időszámítás kezdődött Bostonban, aminek hamar meg is lett az eredménye. Bill Belichick és Tom Brady mesés történetét alighanem mindenki ismeri. Jött egy fiatal, magának való tréner, aki Clevelandben már megbukott korábban, és az első draftján rögtön hozott egy hatodik körös újoncot, aki talán sosem lépett volna pályára kezdőként, ha Drew Bledsoe nem sérül meg egy évvel később. A sors azonban úgy akarta, hogy a nagy páros találkozzon, és a frászt hozza az egész ligára. Merthogy a 2000-es évek eleje gyakorlatilag csak a Hazafiakról szólt. Az irányító éppen pár héttel ezelőtt vallott őszintén arról, fiatalon milyen egyszerűnek tűnt érvényesülni az NFL-ben, amikor az első 4 kezdőként megvívott szezonjában háromszor is Super Bowlt nyert.
Brady remekül játszott az Eagles elleni döntőben is, de elkapója, Deion Branch megakadályozta abban, hogy az irányító 27 évesen háromszoros Super Bowl MVP legyen. A Seattle ellen aztán meglett a mesterhármas.
Nem mondjuk, hogy könnyű győzelmeket aratott a csapat a döntőkben, hiszen a Rams (2001), a Panthers (2003) és az Eagles (2004) ellen is csak 3 ponttal tudtak győzni, de senkinek sem jutott eszébe, hogy csak a szerencsére fogja ezeket a sorozatos sikereket. Már csak azért sem, mert a 2007-ben kirobbant videózási botrány, az úgynevezett Spygate sokkal jobb magyarázat volt azok számára, akiknek a gyomra nem vette be a bostoni sikereket…
New York-i kriptonit
Volt is káröröm ligaszerte, amikor a 2007-es szezon végén az addig veretlenül menetelő Patriots hatalmas meglepetésre kikapott a New York Giantstől. Eli Manning nagy menekülése és David Tyree sisakhoz szorítós elkapása alighanem a mai napig kísérti Tom Bradyt, mint ahogy Justin Tuck is, akinek szerintünk sokkal inkább kijárt volna az MVP cím, mint Manningnek, hiszen 2 sack mellett 1 kiharcolt fumble-t is jegyzett a 17-14-es Giants sikert hozó fináléban. Sajnos Brady-t a már említett interjúban csak a győzelmeiről kérdezték, így csak tippelni tudunk arra, hogy mit válaszolna, de biztosak vagyunk benne, hogy ez volt az irányító karrierjének legfájdalmasabb veresége.
A 46. Lombardira csak ráléphettek, nem emelhették fel.
2011-ben viszont esélyt kaptak a visszavágásra, és bár akkor nem 16-0-s alapszakasz mérleggel, hanem „csak” 13-3-mal érték el a playoffot, így is Bradyéket tartották az esélyesebbnek Eli Manningékkel szemben. A sors azonban újra kibabrált a bostoniakkal, akik ismét ráfizettek a lassú kezdésre. A Giants ugyanis a kezdeti 9-0-ás előny után már a félidőre is egy pontos hátrányban ment, és csak 1 perccel a vége előtt szerezte vissza a vezetést, amikor a New England beengedte az endzone-ba Ahmad Bradhsawt, nehogy a New York lepörgesse az órát, és nyerjen egy mezőnygóllal. A győztes drive azonban ezúttal is elmaradt Brady-től, így végül 21-17-re diadalmaskodtak az Óriások. Csak halkan jegyezzük meg, hogy megint Eli Manning lett az MVP és mi megint Justin Tucknak adtuk volna a díjat, aki 2 sacket jegyzett és egy safety-t is kiharcolt, amikor intentional grounding büntetésbe hajszolta Bradyt. Nem számít…
Vissza a csúcsra
A következő két idényben a Pats kétszer is a Super Bowl torkában, az AFC döntőben bukott el, 2014-ben viszont sikerült elérni a finálét. A Rams elleni 2001-es finálé mellett – az ideit is beleértve – talán ez volt az egyetlen olyan döntő a Belichick érában, amely előtt nem a Hazafiak számítottak favoritnak. A már a TD Magazin hasábjain is megénekelt mérkőzésen aztán több olyan periódus is volt, amikor úgy tűnt, beigazolódik a papírforma. Csakhogy Bradyék hatalmas feltámadása, Pete Carrollék katasztrofális playhívása, valamint Malcolm Butler szemfülessége meghozta a sikert a bostoniaknak. 10 évvel az utolsó bajnoki cím után ismét Super Bowlt nyert a Patriots!
Ma már mindenki tudja, futni kellett volna...
A 4. címet azonban ismét beárnyékolta egy botrány, mégpedig a Deflategate, amely éppen a döntőt megelőző héten robbant ki, és amely Brady eltiltásának apropóján még a 2016-os alapszakaszra is hatással volt. Itt szeretnénk megjegyezni, nem azért emlegettük fel a két megosztó esetet, mert úgy gondoljuk, hogy Belichickék a vélt vagy valós csalásoknak köszönhették a címeiket. Viszont azt nem lehet elvitatni, hogy a két ügy komolyan meghatározta a Patriots 2007 utáni történetét.
A Spygate óta ugyanis megfigyelhető valamiféle görcsös bizonyítási kényszer a csapaton, amely a rengeteg siker mellett sok fontos pillanatban elszenvedett kudarcot is magával hozott. Ezt a béklyót sikerült magáról végre letépnie a New Englandnek 2014-ben, hogy aztán rákerüljön egy új, amely ismét extra motivációt adott a gárdának. A 2016-os idény ugyanis nyíltan és kimondottan egy bosszúhadjárat Roger Goodell ellen. Az amerikai sajtó persze rendesen rásegített arra, hogy végletekig elmérgesedettnek lássuk a felek viszonyát, pedig enélkül is teljesen nyilvánvaló, hogy a csapat és a liga nem szívleli egymást.
Ezért is érdekes, hogy idén az Atlanta és a New England találkozik egymással a döntőben. Hiszen a Falcons egy olyan csapat, amely egy botrány miatt vált esélytelenné az eddigi egyetlen döntőjében, míg a Patriots a botrányok segítéségével/ellenére is (ezt döntse el mindenki meggyőződése szerint) győzni tudott, sőt, mondhatni azokból nyert erőt.
Bár még 3 nap hátra van a döntőig, idén talán megússzuk botrány nélkül az LI. Super Bowlt. De ilyen nyugodt körülmények között vajon melyikük diadalmaskodik a döntőben?
