Az Eagles és a Jaguars a két legjobb csapat a világon.
Kedves Olvasóink!
Bizonyára észrevettétek, hogy az elmúlt héten nem frissült az oldalunk. Mint Super Bowl beharangozónk végén is írtuk, szerkesztőségi változások miatt tartottunk egy rövid szünetet, azonban jó hír, hogy hétfőtől visszaáll az oldal a normál kerékvágásba.
Amíg azonban csőre tölt az új stáb, mi, a régi szerkesztők megkaptuk a lehetőséget, hogy 3,5 év, 4 szezon és több, mint 3000 cikk után elköszönjünk Tőletek. Az elmúlt években igyekeztünk minden nap – függetlenül hétvégétől, ünnepektől, nyaralástól, betegségtől – eljuttatni hozzátok a legfrissebb, legérdekesebb, legszórakoztatóbb vagy éppen legmeghatóbb tartalmakat. Volt, hogy besokalltunk, volt, hogy úgy éreztük, örökké tudnánk csinálni. Főállás mellett azonban eddig bírtuk lelkiismeretesen szerkeszteni az oldalt, ezért is döntöttünk úgy, hogy szögre akasztjuk a sisakot billentyűzetet.
A könnyes búcsút azonban szerettük volna valahogyan különlegessé tenni, ezért arra gondoltunk, lerántjuk a leplet arról, hogy hogyan ismerkedtünk meg az amerikai futballal, és kinek is szurkolunk valójában. Az elmúlt években ugyanis remekül szórakoztunk a kommenteiteken, amelyekben el voltunk már könyvelve Pats-imádónak, Pats-gyűlölőnek, Saints-haternek, hogy csak a leggyakoribb „vádakat” említsük, de tulajdonképpen nem volt olyan gárda, amellyel ne lettünk volna összeházasítva, vagy éppen az utálatával megvádolva. Mostantól azonban nincs több titok, jöjjenek a mi személyes történeteink!
Így lettem Jaguars szurkoló - Németh Péter
2006 nyarának utolsó napjait töltöttük két gyerekkori barátommal, akik nem az iskolakezdés, hanem az NFL szezon indulásának lázában égtek. Ők az előző idényből véletlenül láttak pár meccset, teljesen beleszerettek az amerikai fociba, és nem győzték bizonygatni, hogy ez a sport jobb mint a soccer, üljek csak le a tévé elé, én is meg fogom látni. Az első forduló vasárnapján aztán így is tettem, a Sport TV pedig egy Cowboys@Jaguars meccset közvetített 22:15-től.
A késői időpont azt jelentette, hogy az első negyedet éppen meg tudtam nézni, de a másnapi iskola miatt többet a csúnya, gonosz szülők nem engedtek. Mivel egyik csapatról sem hallottam sohasem, így találomra kiválasztottam a Cowboyst, és nekik kezdtem szurkolni, aminek nyilvánvalóan meg is lett az eredménye, egy Julius Jones futott TD, valamint egy mezőnygól formájában, amivel egy negyed után 10-0-ra ment a Dallas. Ekkor mentem aludni.
Soccer rajongóként egy 10-0-s vezetés visszahozhatatlanabb hátránynak tűnt, mint amit a Patriots ledolgozott a Falcons ellen, azonban a csodálatos Jaguars mégis képes volt fordítani, és 24-17-re nyerte a meccset. Csodáltam ezt a csapatot, hogy innen talpra tudott állni.
Legközelebb a második forduló hétfő esti rangadóját láttam, szigorúan ismétlésben, és lássatok csodát, megint a Jaguars került képernyőre. Az ellenfél ezúttal a Steelers volt, a Jags pedig 9-0-ra nyert (egész socceres eredmény, ha azt vesszük), az első olyan mérkőzésen, amit az elejétől a végéig láttam. Egyszerűen lenyűgöztek Fred Taylor futásai, Maurice Jones-Drew visszahordásai, Byron Leftwich passzai a magas elkapóinak, Rashean Mathis levegőből lelopott labdái, na meg az a két szörny a védőfal közepén, John Henderson és Marcus Stroud.
Innentől tehát nem volt kérdés, egy életre a Jaguars rabja lettem. 2006-ban aztán 8-8-cal végzett a csapat, de úgy, hogy az utolsó fordulóban, december 31-én, este héttől a Chiefs ellen még volt esély a playoffba jutásra. A meccset adta a Sport TV, én meg persze azzal a két barátommal néztem meg a találkozót, akiknek ezt az egész szenvedélyt köszönhettem. Végül vesztett a csapat, így a Chiefs jutott rájátszásba, de ők is hullottak rögtön a wild card körben. Egy évvel később viszont átélhettem a csodát, amit azóta sem, hiszen 2007-ben 11-5-tel végzett a csapat az alapszakaszban, majd a Steelerst megverve még a playoffban is összejött egy győzelem, amit sosem felejtek el.
Persze aztán a Pats elkalapált minket, ami akkor nagy csalódás volt, ma meg a legnagyobb öröm lenne, ha a Jaguars által csak beleszagolhatnék egy pillanatra a rájátszás levegőjébe.
Talán majd jövőre.
Vagy azután...
Így lettem Eagles szurkoló – Anti Ádám
Bármilyen hihetetlen, nem kell se fradistának, se télapógyűlölőnek lenni ahhoz, hogy az emberből Eagles szurkoló legyen. Elég a sztereotíp gondolkodás és az örök vesztesek iránti perverz vonzalom. Jómagam 2007-ben döntöttem úgy, hogy leülök megnézni egy amerikai futball mérkőzést, az elhatározásomnak pedig egészen prózai oka volt. Az egyetemen a Kulturális tanulmányok nevet viselő, 4 kredites tárgy vizsgáját lehetett kiváltani egy évfolyamdolgozattal, én pedig sportőrültként úgy gondoltam, milyen érdekes lenne megvizsgálni, mennyiben hordozza a futball (vagyis a labdarúgás és a tojásfoci) az európai kultúra és az amerikai kultúra sajátosságait. Természetesen a dolgozat megírása előtt volt egy hipotézisem, amit ma már inkább neveznék sztereotípiának: azt gondoltam, az európai foci a taktikára és az ügyességre épül, míg az amerikai futball lényege a területszerzés és az agresszió. Így hát leültem megnézni egy meccset…
Nos, nagyjából 10 perc kellett ahhoz, hogy kijelentsem, inkább elmegyek vizsgázni, de ezt a beadandót nem írom meg! Ellenben az amerikai foci azóta is szerves része az életemnek, olyannyira, hogy azóta 4 hazai és 1 nemzetközi amerikai focis médiumban is igyekeztem terjeszteni az igét, sőt, magam is kipróbáltam a sportot (hogy mennyire volt sikeres ez a kísérlet, azt inkább hagyjuk, elég annyit tudni, hogy linebackerként több röntgenfelvételem volt, mint szerelésem a magyar másodosztályban). Arra már sajnos nem emlékszem, hogy Kulturális Tanulmányokból végül hogy mentem át, azt viszont sosem felejtem el, hogy az Eagles 12-20-ra kikapott a Redskinstől az első mérkőzésen, amit láttam.
Ma már tudom, hogy az egy bűn rossz találkozó volt (Davis Akers 4 mezőnygóljával szereztek egyáltalán pontokat a Sasok), de engem így is lenyűgözött, ahogy Faragó Ricsi sztorizgatott a törött bokával is játszó Donovan McNabbről, a védelem vezéréről, Brian Dawkinsról és a svájcibicska Brian Westbrookról, na meg az egész csapatról, amely szakmányban szállította a főcsoportdöntőket és még a Super Bowlban is járt, de győzni nem tudott. Ahogy azóta sem, sőt, az utolsó playoff-sikerig is csaknem 10 évet, egészen 2008-ig kell visszamenni az időben. Ráadásul a nagy kedvencek, is visszavonultak, vagy ami még rosszabb, másik csapatba igazoltak…
De szerencsére mindig jöttek és jönnek újak, akiket lehet szeretni, utálni, kritizálni és akikben lehet persze reménykedni, hogy képesek lesznek átlendíteni a franchise-t a holtponton. Ha ez megtörténik, majd biztosan sajnálni fogom, hogy nem írhatom meg itt a tdmagazin.hu-n, de boldog leszek, hogy cserébe teljes lényemmel átélhetem szurkolóként. Reméljük, egyszer eljön ez a nap, mondjuk a Jaguars ellen:D
A nagy „coming out” után pedig végezetül csak annyit szeretnénk mondani, hogy köszönjük minden kedves olvasónknak a ránk szánt időt, a kedves vagy éppen kritikus kommenteket, a kattintásokat és a like-okat, amiket az évek során kaptunk! Emellett pedig arra kérünk benneteket, őrizzétek meg eme jó szokásaitokat a jövőben is, hogy tovább épülhessen az hazai amerikai focis társadalom, és még több embernek lehessen olyan emlékezetes az első találkozás ezzel a remek sporttal, mint amilyen nekünk volt!
Az új stábnak jó munkát, Nektek pedig jó olvasgatást kívánva:
Németh Péter és Anti Ádám
