Ismét belebotlottunk egy egészen hihetetlen, hol vicces, hol megható emberi történetbe, de ezúttal nem a Sports Illustrated MMQB, hanem a The Players’ Tribune szállította a sztorit. A cikk főszereplője Andrew Hawkins, a Browns idei legjobb elkapója, akit korábban humora miatt már többször emlegettünk itt az oldalon, és aki most egyes szám első személyben írta meg azokat a nem mindennapi nehézségeket, amelyeken keresztül ment, mire NFL játékos lett belőle. Angolul tudóknak érdemes elolvasni a teljes, két részes anyagot, azoknak viszont, akik ezt nem tehetik meg, magyarul kivonatoljuk a legérdekesebb részeket.
Andrew Hawkins 2007. Hálaadásakor lépett utoljára pályára egyetemistaként, a Toledo csapatában. Mindig is az volt az álma, hogy NFL játékos lesz, de tudta, hogy kis egyetemről érkezik, kis testi méretekkel, és kis statisztikákkal. El kellett tehát döntenie, hogy tovább üldözi az elérhetetlennek tűnő álmot, vagy inkább nyit a civil élet felé. Ekkoriban még az NFL-ben nem volt divat, hogy minden csapatnak legyen egy Wes Welker méretű zsebrakétája, így az elkapó poszton és special teamerként is bevethető játékos tudta, nagy harc vár rá, ha marad a focinál. Amikor a mérlegre állt, és azt látta, hogy mindössze 73 kg-ot mutat a kijelző, ő is tisztában volt vele, hogy nagyon messze van a profi súlytól, de úgy döntött belevág. Minden nap lement az edzőterembe, dolgozott, gyakorolt, de nem szólt egyetlen edzőnek vagy scoutnak sem terveiről, pedig az édesapja és a testvére is NFL játékos volt, így bizonyára lett volna ismeretsége. Ezek után viszont nem csoda, hogy nem hívták meg a Combine-ra, és egyetlen csapat radarján sem szerepelt, pláne, hogy még ügynöke sem volt.
Első lépésként hát úgy döntött, szerez egyet, de a menedzserek csak olyan játékosokba fektetnek pénzt és energiát, akikben látnak valamit, és Hawkins bizony első ránézésre sem tűnt ilyennek. Ezért hát csinált egy hamis e-mail címet, és egy toledói edző-asszisztensnek kiadva magát körbeküldött egy levelet, amelyben saját magát méltatja, és felhívja a figyelmet arra, hogy a méretei ellenére ne feledkezzenek meg róla. Hawkins fontosnak tartotta, hogy valótlanságot ne állítson magáról, amit írt, az mind igaz volt, de persze „más” szájából jobban hangzott. Azt is beleírta a levélbe, hogy már most sok ügynök érdeklődik utána (na jó, ez tényleg füllentés volt), de nyitott a további jelentkezőkre. Így akadt a horgára Craig Schaeffer, akivel ma már jót nevetnek ezen az egész sztorin, hiszen együtt, egymás mellett végig kitartva, megbirkóztak a lehetetlennel. De ne rohanjunk ennyire előre…
Hawkinsnak ugyanis először alkalmat kellett találnia arra, hogy megmutathassa magát. A legnagyobb lehetőségnek a Toledo egyetem Pro Day-je tűnt, ahol sikerült is felhívnia magára a figyelmet egy 4,33-as 40 yarddal (az azévi Combine-on ez a harmadik legjobb idő lett volna). Csakhogy ez még mindig nem változtatott azon a tényen, hogy 170 centijével és 73 kilójával alig látszott ki a fűből. Ezért hát ismét trükkhöz folyamodott: előző nap vett egy kis agyagot, ami éppen olyan színű volt, mint a bőre, és vízzel összedolgozva a sarkára erősítette. Hogy ne legyen feltűnő a turpisság, alaposan beragasztószalagozta a lábát, mint ha csak meccsre készülne, és mivel egy ilyen Pro Day-en nincsenek olyan szigorú ellenőrzések, mint az indianapolisi újoncmustrán, senkinek nem is tűnt fel, hogy máris 176 centisre sikerült nőnie. Mint ahogyan az sem, hogy két zsebbe rejtett súlyzótárcsáknak köszönhetően hirtelen a súlya is 82 kg-ra emelkedett.
Viszont az is tudta, hogy a trükközések ideje ezzel lejárt, és mivel az NFL-ből senki sem kereste, a kanadai liga (CFL) és az arénafoci (AFL) felé fordult. Itt legalább kipróbálásokra elhívták, és bár mindenhonnan úgy köszöntek el tőle, hogy szupertehetséges, ezért hamarosan hívni fogják, a telefonja sosem csörgött. Szerencsére azonban a Cleveland Browns is adott neki egy esélyt. Nem azért, mert észrevették valahol, hanem azért, mert az egyik korábbi trénere beajánlotta a Browns-nál. Clevelandben akkoriban volt egy olyan szokás, hogy minden edző elhívhat az edzőtáborba egy srácot, akiben lát valamit, és ennek az edző asszisztensnek eszébe jutott korábbi tanítványa, a kis növésű zseni. A játékos saját elmondása szerint rengeteg bókot kapott, miszerint ő a legtehetségesebb újonc a csapatnál, de a méreteivel nem voltak kibékülve, így bár kapott egy profi videót magáról, amivel házalhatott tovább, sokra nem ment a lehetőséggel.
Mivel minden ligából elutasították, 2008 őszén visszament az egyetemre, befejezte tanulmányait, és elhelyezkedett edző-asszisztensként a Toledo csapatánál. Hawkins mindig is mert nagyot álmodni, ezért amikor felmerült benne, hogy hagyja a profi focit, és inkább megpróbál a menedzsment felől közelíteni a ligához, úgy döntött, az új célja az NFL-ben az általános igazgatói, vagyis a GM poszt lesz majd. Ezért nem is ragadt le az egyetemen, inkább azonnal megpályázott egy NFL-es ösztöndíjat, és megfigyelő lett a Lions csapatánál. Úgy tűnt, megbékélt a sorsával, de igazából ez a kis kitérő változtatott meg benne mindent. Egyrészről, amikor rábízták az elkapók scoutolását, megállapította, hogy Calvin Johnsont leszámítva minden rosteren lévő játékosnál sokkal jobban tudna teljesíteni. Ekkor újra elkezdte érdekelni a pálya, de elhessegette „bűnös” gondolatait, és tovább dolgozott a csapatnál. Amikor azonban kutatásai közben ráakadt Alma Matere, a Toledo Egyetem kiajánlott játékosainak listájára, teljesen összeomlott. Kiderült ugyanis, hogy az edzői fel sem írták arra a listára, amin a főiskolai gárdák a figyelemre méltó újoncokat ajánlják az NFL csapatoknak. Ekkor jött rá, hogy valójában sosem kapott igazi esélyt az élettől, és sosem voltak fair az a küzdelem, amelyet már-már szinte feladott. A csalódottság és a harag tehát újra tűzre lobbantotta vágyait.
A Lions ugyan szerette volna meghosszabbítani az ösztöndíját, de akkor nyilatkoznia kellett volna arról, hogy felhagy a játékos-karrier üldözésével, erre pedig nem volt hajlandó. Felmondott hát, és amíg kivárt, visszatért az egyetemére edzősködni. Ez nem volt kis kockázat, hiszen Detroitban egy biztosnak tűnő karriert hagyott ott azért, hogy tovább üldözhesse vágyait. Mivel pénze nem nagyon volt, hétvégenként golfsegédként próbált hozzájutni egy kis mellékeshez, hogy fizetni tudja azoknak a barátainak a számláit, akiknél éppen meg tudta húzni magát pár napra a kanapén. Épp egy ilyen barátjánál csövelt, amikor meglátták, hogy Michael Irvin 4th and Long című valóságshowját hirdetik a tévében. A reality főnyereménye az volt, hogy a győztes helyet kaphatott a Dallas Cowboys edzőtáborában, hogy megküzdhessen az aktív kerettagságért. Hosszú rábeszélés után Hawkins jelentkezett a műsorba, de arra nem volt pénze, hogy személyesen is elutazzon a castingra, így csak a videóit küldte el (azt viszont többször is e-mailben, gyorspostán és hagyományos postán is, összesen 30 példányban, nehogy elvesszenek). Meglepetésére ezek alapján is beválogatták a következő körbe, így kifizették a repülőjegyét a személyes keretszűkítésre, ahol a maradék 60 jelentkezőből kiválasztották a legjobb 12-t. Hawkins ezen a rostán is átment, így a Toledo asszisztenseként abban a tudatban utazott tavasszal a Combine-ra, hogy nem csak a tanítványainak segít, de akár a későbbi riválisaival is találkozhat. Ekkor futott össze Jerry Jones-szal, a Dallas tulajával is, akivel elsőre még még éppen elkerülték egymást, de aztán sikerült váltania vele néhány szót. Hawkins csak annyit mondott, egy nap az ő játékosa lesz, ezért jobb, ha figyel rá a műsor alatt. A fiatal elkapó aztán tényleg kiemelt figyelmet kapott Michael Irwintől, de erre rá is szolgált. Ugyan a Dallas legendája ismét elmondta neki, hogy méretei miatt egyszerűen nem nyerhet a versenyben, ő nem adta fel. A második helyet sikerült is megcsípnie, és a médiafigyelem okán egy korábban is érdeklődő kanadai csapat, a Montreal Alouettes leigazolta a CFL-be.
Hawkins kétszer is bajnok lett a csapattal, de ebben nem lelte sok örömét. Nem mintha nem boldogította volna a lehetőség, csakhogy közben hívták az NFL-be is. A Browns új General Managere ugyanis egy olyan játékost akart, mint Wes Welker, az edzők pedig emlékeztek rá, hogy csaknem két évvel korábban járt náluk egy zsebrakéta. Hiába jött azonban a hivatalos megkeresés, Hawkins-t a Montreal nem akarta elengedni a szezon végéig. Az elkapó nem örült ennek, de tiszteletben tartotta a döntést, és tovább menetelt a kanadai bajnoki cím felé. Csakhogy az elődöntőben, egy szerelésnél eltört a bokája…
Elmondása szerint ekkor volt a legközelebb ahhoz, hogy végleg feladja, de miután az Alouettes élt opciós jogával, folytatta a focit északon. 2010-ben ismét bajnok lett a csapattal, így fogta a videóit, összevágott belőle néhány jobb jelenetet, és ügynökével elkezdtek újra házalni az NFL-ben. Legnagyobb meglepetésükre a módszer működött, ugyanis a Bengals és a Rams is érdeklődött iránta. Mivel akkoriban a Cincinattinél ott volt Chad Ochocinco, Terrell Owens, Andre Caldwell és Jordan Shipley, úgy döntött, inkább St. Louis felé veszi az irányt. Könnyeivel küszködve alá is írta első NFL-es szerződését, csakhogy ekkor, 2011 tavaszán beütött a Lockout. Szerencsétlen főhősünk azt hitte, meg van átkozva, hiszen a sztrájk miatt senki sem foglalkozott vele a nyáron, miközben neki elengedhetetlen lett volna a profi környezet, az edzésmunka, az ismeretség, és az NFL-es tapasztalat. Ezek után nem csoda, hogy a Lockout végét követően mindössze 1 napot töltött a Rams táborában (azt is a scout team cornerbackjeként). Mivel lehetőséget sem kapott, hibázni sem tudott, mégis rögtön kivágták, anélkül, hogy bárki is szólt volna hozzá egy szót is.
Hawkins feleségével ekkor már gyermekáldás elé nézett, és tudta, hogy nem vállalhat több kockázatot. Ismét úgy döntött tehát, hogy felhagy a focival, és visszamegy edzősködni az egyetemre, ahol akkoriban Marc Trestman volt a HC. Trestman tárt karokkal várta volna, de Hawkins egyik korábbi toledói csapattársa, Lance Moore ügyködni kezdett a háttérben, és elintézte, hogy megnézzék Hawkins-t New Orleans-ban is. A játékos megörült a nem várt esélynek, és éppen indult volna a Saints-hez próbajátékra, amikor azonban a menedzsere telefonált, hogy a Bengals is élt az opciós jogával waiveren, és mivel nekik van rosszabb mérlegük, ők nyerték a versenyt.
Főhősünk tehát Cincinnatibe került, ahol ugyan nem került rosterre, de megragadt a gyakorló csapatban, ahol szintén elég pénzt akasztott ahhoz, hogy kis családját fenntartsa. Hawkins azonban még ennél is többre vágyott, és reménykedett abban, hogy egyszer majd pályára is léphet a csíkos szerelésben. Ismerve azt, hogy korábban mennyi nehézséget kellett leküzdenie, aligha csodálkozott volna, ha ez az alkalom végül sosem jön el, de hirtelen mellé pártolt a szerencse. Ugyanis mindössze két hetet kellett a Practice Squadban töltenie, amikor jött a hír, hogy Jordan Shipley megsérült, Hawkins pedig így rosterre kerülhetett. Ő pedig ezek után már vissza se nézett…
Három idény alatt összesen 35 meccsen lépett pályára Cincinattiben, és ezeken a találkozókon 995 yardot és 4 TD-t szerzett kiegészítő emberként. Igazán nagyot azonban tavaly robbantott, amikor az alfáját és ómegáját jelentő Browns 4 éves, 13,6 millió dolláros szerződést ajánlott neki, ő pedig egy 824 yardos, 2 TD-s szezonnal hálálta meg a bizalmat. Ezzel a teljesítménnyel ő lett tavaly a csapat legfoglalkoztatottabb elkapója (ami a clevelandi irányítóhelyzetet nézve különösen nagy teljesítmény), idén pedig biztosnak tűnik a helye a rosteren.
Hawkins – elmondása szerint – a mai napig sír minden mérkőzés előtt, hiszen mindig végigfut az agyán, mi mindenen ment keresztül azért, hogy végre az álmainak élhessen. Minden nap megköszöni Istennek, hogy árral szemben is sikerült véghezvinnie, amit eltervezett, és szerencsésnek tartja magát, hogy ezzel a harccal nem csak magának sikerült bizonyítania, de ma már el is tudja tartani a családját.
