Erre kár volt 14 évet várni

Amikor hét közepén Jack Del Rio bejelentette, hogy Connor Cook kezd a Houston elleni rájátszás mérkőzésen, nem féltettük a Broncos elleni szezonzárón bíztatóan mozgó újonc irányítót, mondván, a liga egyik legjobb fala mögött dolgozhat. Csakhogy ekkor még nem tudtuk, hogy 2007 óta minden meccsén kezdő Donald Penn, az Oakland bal oldali tackle-je nem tudja vállalni a játékot egy térdsérülés miatt, és arra sem voltunk felkészülve, hogy ez az érzékeny veszteség még Derek Carr kiválásánál is jobban összetöri a vendégeket…

Az alapszakaszban brillírozó Fosztogatókra ugyanis rá sem lehetett ismerni a 2016-os playoff nyitómeccsén. A Penn helyére beugró Menelik Watsont Jadeveon Clowney gyakorlatilag keresztbe lenyelte, de a két sackkel és három mínusz yardos szereléssel jelentkező Whitney Mercilus is erre az estére tartogatta a legjobb formáját. Pedig a Raiders kezdetben igyekezett biztonsági játékokkal operálni (futások, rövid oldalpasszok), de látszott, hogy ezt a műfajt Derek Carral sem sokat gyakorolták év közben, nem hogy az újonccal, így megfelelő blokkok híján többet láttunk az oaklandi punt csapatot, mint a támadósort.

Eközben a túloldalon Brock Osweilerék hasonló játéktervet igyekeztek megvalósítani a gyakorlatban, azzal a különbséggel, hogy tőlük viszont egész évben a „futás-futás-újabb futás, vagy ha hosszú, akkor passz” forgatókönyvet láthattuk, így náluk valamelyest olajozottabban működött a dolog. Az első pontszerzésükhöz azonban így is egy nagy defense-megmozdulás kellett: Clowney húzott le üggyel-bajjal egy Cook által kissé félénken keresztbe dobott screen passzt, és így teremtett rövid pályát a támadóknak, amit Lamar Miller használt ki.

Ezután Jack Del Rio kénytelen volt a vertikális játékokat is előhúzni a playbookból, de az újonc irányító hiába dobott bíztató hosszabb passzokat, az elkapók csődöt mondtak. Elejtett labdák és offensive pass interference büntetések egész sorát mutatták be Crabtree-ék, miközben a futás egyáltalán nem működött. Az egyedüli dicsérhető alakulat a special team volt a vendégeknél, mert bár Marquette Kingnek volt egy egészen katasztrofális puntja rögtön a meccs elején, és a cover team is elbénázott egy lehetőséget, amikor az egyyardosra tűzhették volna oda a Houstont, egyértelműen Jalen Richard puntvisszahordásai jelentették a legnagyobb esélyt a pontszerzésre. Az újoncnak sikerült is megágyaznia egy Latavius Murray TD-nek még az első negyedben egy hosszabb megiramodással, de a Texans egy mezőnygóllal, és két remekbe szabott DeAndre Hopkins elkapással gyorsan válaszolni tudott, így a félidőben már 20-7-re vezetett.

A második félidőre gyakorlatilag az volt az egyedüli kérdés, hogy jön-e valami olyan hiba a hazaiaktól, amivel a momentum a Raidershez kerül, és bár a Texans visszahordója, Tyler Ervin mindent megtett ennek érdekében (két puntnál is átcsúszott a kezei között a labda), úgy tűnt, hogy Carr és Penn mellett Fortuna sem tudott beöltözni a Raidersnél. Sőt, egy időre a Pro Bowler center, Rodney Hudson is a partvonalra kényszerült, innentől pedig Connor Cook nem a meccsért, hanem inkább az életéért futott a zsebben. Szerencsétlen újoncnak végül 45 passzkísérlet került a neve mellé, ami még egy tapasztalt kezdő esetében is rengeteg, de becsületére legyen mondva, hogy a hajrában kiosztott egy TD-passzt Andre Holmesnak. Annak az Andre Holmesnak, aki csak Crabtree agyrázkódása után, a negyedik negyedben került a pályára, de így is csapata legeredményesebb elkapója lett. Lehet, ha ő kezd, Cook is magabiztosabban dobál… Az újonc végül 1 TD mellett 3 interceptionnel, 18 sikeres átadással és 161 yarddal zárta a mérkőzést.

Osweilernek ezzel szemben jóval kevesebbet kellett vállalnia a túloldalon, azt pedig jól megoldotta. A 168 yardot és a 14/25-ös statisztikát azért nem fogja magára tetoválni, de egy passzolt és egy futott TD is került a neve mellé, és összességében jól elmenedzselgette a Texanst. Nem csoda, hogy Bill O’Brien a meccs utáni sajtótájékoztatón azonnal ki is jelentette, hogy jövő héten is övé a karmesteri pálca, bármi is lesz Tom Savage agyrázkódásával. Egy 27-14-es, magabiztos siker után azt gondoljuk, ez teljesen érthető, de az is biztos, hogy akár a Chiefs, akár a Pats jön majd szembe a következő körben, Osweiler kénytelen lesz szintet lépni, és több bevállalós passzt megereszteni, mint tegnap este.

Zárásként ejtsünk szót a Raidersről, amely az alapszakaszban a szezon egyik üde színfoltja volt, és nagyon sajnáltuk őket, amikor Carr a szezon hajrájában kidőlt. Ha ehhez még hozzávesszük McGloin, illetve Penn sérülését, joggal érezhetik úgy a Fosztogatók, hogy idén meg voltak átkozva, de ez sem lehet mentség a houstoni produkcióra. Nem akarunk a földön fekvőbe belerúgni, de olyan érzésünk volt a meccsen, mint ha a vendégek közül többen is feltartott kézzel, de legalábbis rendkívül dekoncentráltan mentek volna ki a pályára. A sok büntetés, elejtett passz, illetve egyéb hiba ráadásul olyan önbizalmat adott a Texansnak, amitől akkora lett a differencia a két csapat között, hogy a 27-14-es eredmény tulajdonképpen még a Raidersre nézve hízelgő. Ezért is fogalmaztunk úgy a címben, hogy erre kár volt 14 évet várni, amivel talán még az Oakland szurkolók is egyetértenek. Nekik azt javasoljuk, inkább a 12-4-es alapszakaszra emlékezzenek, és biztassa őket a tény, hogy ha egészségesek, akkor a Fosztogatók még mindig a liga egyik legütőképesebb keretét tudhatják magukénak, rengeteg fiatal tehetséggel, akik most már legalább playoff tapasztalattal is bírnak…