Erre számíts, ha vezetőedzői interjúra hívnak

A január nem csak a rájátszásról szól az NFL-ben, hanem az edzői kinevezésekről is. Sok csalódást keltően szereplő franchise ugyanis ekkor igyekszik letenni jövőbeli sikereinek alapjait azzal, hogy új szakembereket keres a csapat élére. Az érintett gárdák rajongói ilyenkor sokszor lelkesebben szurkolnak egy-egy jelöltnek, mint kedvenceiknek a szezon során bármikor, majd kitörő örömmel, kíváncsiságba oltott értetlenséggel vagy egyenesen őszinte csalódottsággal veszik tudomásul a kiválasztott személyét. A szurkolók azonban csak a korábbi sikerek, kudarcok és a Wikipédián található, önéletrajz-szerű edzői rezümék alapján mondanak ítéletet a jelöltek fölött, holott az igazán fontos dolgok az interjúkon dőlnek el.

Persze érthető a fanok viselkedése, ugyanis csak a kiváltságosoknak adatik meg, hogy egy-egy ilyen edzői állásinterjúra bebocsátást nyerjenek. Jenny Vrentas, az Sport Illustrated MMQB (Monday Morning Quarterback) című blogjának állandó szerzője ezért ilyen embereket keresett meg, hogy a velük való beszélgetések alapján egy egészen remek cikkben mutassa be nekünk, mégis hogyan kell egy ilyen eseményt elképzelni. Angolul tudó olvasóinknak érdemes a teljes cikket elolvasni, de a magyarul szívesebben olvasók kedvéért az alábbiakban kivonatoljuk is Vrentas remek írását.

 Öten ülnek egy konferenciaterem nagy kerek asztalánál. Bemutatkoznak és röviden elmondják, mit érdemes még tudni róluk. Ezután nem kertelnek, hanem a közepébe vágva felteszik a kérdést: „Hogyan változtatná meg az öltözőnk kultúráját?”

Nagyjából így kezdődött mind a hét idén felszabaduló főedzői pozíció állásinterjúja. Persze nem mindegyik meghallgatás ugyanolyan, akár jelöltenként is változhatnak a viszonyok egy-egy csapatnál, de a cél azonos: néhány óra személyes benyomás alapján eldönteni, hogy az adott jelölt alkalmas-e a megadott főedzői állásra vagy sem. Természetesen a személyes találkozót már megelőzi néhány telefonbeszélgetés, némi edzői háttérre kihegyezett nyomozás, egy-két hasznos információval szolgáló forrás kifaggatása és az önéletrajzok átnyálazása, de a lényeg ott dől el az interjún. Na, de pontosan hol is?

A megbeszélés lehet a csapat főhadiszállásán, a tulajdonos irodájában, egy hotelben vagy akár egy konferenciateremben. A körítés persze fontos, hiszen például egy népszerű jelöltet több csapat is csábít, de azért az viszonylag ritka, hogy egy franchise vezetősége aláfekszik a megbízni kívánt vezetőedzőnek, hiszen mégiscsak ők a munkaadók, a tréner pedig a dolgozó. Az első osztályra szóló repülőjegy vagy magángépes utaztatás persze nem maradhat el, mint ahogy a limuzin sem, a szállás pedig nem lehet puritánabb egy 5 csillagos hotelnél.

Az interjúra szánt idő általában 3 óra, de csak nagyon ritka esetekben ér véget ennyi idő alatt egy megbeszélés, ezért nem szabad kihagyni a reggelit, pláne, hogy az ebédszünet akkor sem törvényszerű, ha mondjuk 6 vagy 9 órásra nyúlik egy találkozó. Korábban az ilyen megbeszélések egy-egy edzői prezentációval indultak, de egy tavaly interjúvolt edző szerint ez ma már nem divat, mert a csapatok szeretnék kontrollálni a találkozókat. Ma már sokkal jellemzőbb egy a fentihez hasonló, in medias res kérdéssel kezdeni, amiből sokszor azonnal kiderül, hogy a jelölt alkalmas-e a munkára vagy sem. Szintén tipikus első kérdés a „Miért gondolja, hogy Ön a legmegfelelőbb jelölt a vezetőedzői posztra?”, de volt olyan jelölt, akitől azt kérdezték, lát-e esélyt arra, hogy győzni tudjon a csapattal.

Az, hogy az új vezetőedzőt „eladja” a játékosoknak és a szurkolóknak a tulajdonos dolga, de előbb az edzőnek kell eladnia magát. Tipikus kérdés ilyenkor például: „Elméletben hogyan szeretné megfordítani a csapat szekerét, és hogyan ültetné át az elképzeléseit a gyakorlatba.” Charley Casserley, a Washington és a Houston korábbi általános igazgatója szerint ilyenkor nem szabad általánosságokba burkolózni, hanem konkrét tervvel kell előállni, mert a tulajdonosból, az elnökből, a general managerből, és esetleg néhány dörzsölt tanácsadóból álló hallgatóság bizony hamar szét tudja kapni a jelöltet. Márpedig neki hihetünk, hiszen amellett, hogy jelenleg az NFL edzői továbbképzésében dolgozik, a mai napig részt vesz ilyen interjúkon konzulensként.

Casserley például gyakran meséli azoknak, akik tanácsért fordulnak hozzá, hogy az egyik találkozón egy ilyen egyszerűnek tűnő kérdéssel sokkolták a jelölteket: „Hogyan nyerne meg Ön egy mérkőzést?”. Nem is gondolnánk, de sokan elvéreztek a válasz közben. Szintén állatorvosi lónak tekinthető a rossz válaszok között, amikor egy védő beállítottságú edző közli, hogy a támadások tekintetében a filozófiája az, amit az offensive koordinátora vall.

Apropó koordinátorok: az interjú leghosszabb részét általában az edző stábról alkotott elképzelések ismertetése teszi ki. Mivel ilyenkor még nem tudni, mely edzők mozdíthatók és melyek nem, a jelöltek egy posztonként (a koordinátoroktól kezdve egészen a pozíciós trénerekig) legalább 3-4 nevet tartalmazó depth chartot visznek a plénum elé, amelyből kiderül a vezetőség számára, hogy mégis milyen elképzelései vannak a leendő HC-nak. Casserley azt javasolja, hogy a kandidátusok készüljenek fel arra, hogy egy-két jelöltet bizony meg kell majd védeniük, vagy akár ott helyben ki kell cserélniük valaki másra. Volt például olyan, hogy egy tulajdonos egyszerűen megvétózta egy jelölt harmadik választását egy adott pozícióra, mondván, hogy őt látni sem akarja a csapata közelében. Casserley szerint azért ez a legfontosabb része egy interjúnak, mert ez jó képet fest a döntési képességekről.

Szintén sok szó esik egy interjún a keret összetételéről. Természetesen ilyenkor nem az anyagiak az elsődlegesek – mivel a játékosok fizetésével való gazdálkodás a general manager dolga –, hanem inkább a franchise arcainak helyzete, a gyengébb évet záró irányító kezelése, a hiányposztok feltérképezése kerül a középpontba. Adam Gase, a Dolphins új vezetőedzője például idén állítólag lenyűgözte a vezetőket saját QB-filozófiájával, aminek lényege, hogy ő próbál meg hozzáformálódni az irányítóhoz, ahogy azt már megtette Tim Tebow, Peyton Manning vagy Jay Cutler esetében. Persze egy ilyen érv csak ott fontos, ahol biztos a QB-helyzet, csak éppen a formával vannak gondok. Ezért is gondolják azt sokan, hogy Gase a legjobb dolog, ami Ryan Tannehillel történhetett.

A határozottság egyébként itt is előnyt jelent. Casserley emlékszik, hogy Joe Gibbs azt mondta például a Redskins interjúján, hogy bármelyik bokorból előránt két 1000 yardos elkapót, neki egy támadófal és egy bikaerős futó kell. Andy Reid is pontos elképzelésekkel érkezett Philadelphiába: „Ha kapok két tackle-t, egy irányítót, két passrusehert és két cornerbacket, a többit már megoldom.” – mondta a bajuszos tréner, és ha visszatekintünk eddigi karrierjére, láthatjuk, hogy ezek a sarokkövek tényleg mindig rendelkezésre álltak neki.

Érdemes egyébként arról is szót ejteni, hogy a rájátszásban még érdekelt jelölteknek mindig nehezebb dolguk van, hiszen kevesebb idejük jut a felkészülésre. Helyettük általában az ügynökeik végzik ilyenkor a háttérmunkát: begyűjtik a szükséges filmeket, felhívják a leendő csapat játékosait, hogy belsős információkat szerezzenek az öltözői hangulatról, a problémákról és persze a vezetőség háklijairól.

A playoffban még érdekelt edzőkkel egyébként sokszor megengedőbbek is a plénum tagjai, hiszen így is vannak olyan praktikáik, amelyekkel meg tudnak győződni a jelölt alkalmasságáról. Ilyenkor általában az aktuális csapatának rosteréről, korábbi munkaadójának csoportriválisairól és a draftra érkező prospectekről kérdezik őket. Az újoncok értékelésén szintén sokan el szoktak hasalni, hiszen az általános igazgatók gyakran többet tudnak a májusi választékról, mint a szezon során a saját csapatukkal foglalkozó edzők.

A csapatok mindemellett arra is nagyon kíváncsiak, hogy a jelöltek hogyan tudnak kezelni egy 53 fős rostert. Ez azért fontos, mert az egyetemről érkező edzők például még sosem csináltak ilyet, a tapasztaltabb jelöltek többsége pedig általában olyan, akinek egyszer már beletört a bicskája a dologba. Nem véletlenül alkalmaz néhány csapat pszichológiai szakértőt is egy-egy interjú során. Vrentas kis kutakodás után rögtön talált is két olyan példát az elmúlt évekből, amikor a csapatok pszichológussal közösen választottak, igaz, neveket sajnos nem említ. Az egyik esetben a jelölteknek egy 3 órás tesztet kellett kitölteni, amivel a vezetői képességeiket, valamint az erősségeiket és gyengeségeiket térképezték fel. Bár a részvétel nem volt kötelező, minden kandidátus alávetette magát a vizsgálatnak. Egy másik esetben a külső szakértő azt kutatta, személyiségjegyek alapján a leendő edző mennyire lehet alkalmas a közös munkára az általános igazgatóval.

A legtöbbször persze pszichológus bevonása nélkül is képet lehet alkotni a vezetői képességekről, de ehhez jó kérdések kellenek. Egy „Mit tenne akkor, amikor szalad a szekér, illetve akkor, ha beüt a krach?” kérdés például túl közhelyes. Sokkal jobb mondjuk úgy faggatózni, hogy: „Zsinórban a harmadik meccsét bukta el a csapat, hogyan indul ezután egy hétfő reggel?” Szintén nem rossz az alábbi pár kérdés, ami egytől egyig idén hangzott el, vezetőedző állásinterjúkon.

„Hogy képzeli el az első találkozóját a csapattal?”

„Ön szerint kinek legyen nagyobb szava az új igazolásokra vonatkozó kérdésekben, az edzőnek vagy a megfigyelőknek?”

„Mi tesz abban az esetben, ha egy játékosa bajba kerül a pályán kívül?”

„Milyen következményekkel jár, ha egy sztárjátékos távol marad az edzőtábortól és hogyan reagál erre?”

„Mondjon egy példát, amikor valamilyen kudarccal kellett szembe néznie edzőként, és mesélje el, hogyan reagált rá!”

Utóbbi kérdés kapcsán egyébként Vrentas egy érdekes sztorit is elmesél, persze nevek nélkül. Egy edző például azt válaszolta, hogy egyszer egy olyan játékost hoztak a kezei alá, akiről hamar kiderült, nagyon nehezen tanul, ezért is nem kellett az előző munkaadójánál. A tréner ezért óránként 600 dollárért pszichológus szakértőt fogadott maga mellé, hogy megtanulja, hogyan lehetne jobb és türelmesebb tanár egy lassan tanuló ember mellett. A játékos a következő évben karrierje legjobb szezonját futotta, a jelölt válasza pedig napokkal később is ott csengett az interjúztatók fülében.

A már említett Charley Casserley is egyetért abban, hogy néha az ilyen nüanszok döntenek egyes jelöltek között. Tavaly például, amikor szakértőként segítette a Jets edzőkeresését, mindenki meg volt döbbenve a plénumon belül, hogy Todd Bowles ki sem nyitotta a jegyzeteit az interjú során, mindent fejből mondott. Rögtön tudták, hogy ő lesz a megfelelő ember.

Casserley szerint egyébként az interjú befejezése is döntő jelentőségű. Szerinte érdemes azzal a szófordulattal zárni, hogy „Akarom ezt az állást.” Szintén nem hátrány, ha a jelölt hagy egy „kis” olvasnivalót is a vezetőségnek. A nagyjából magazin vastagságú brossúrákba sok mindent bele szokás tenni, nem csak az önéletrajzot. Egy alaposan összerakott handout például tartalmazza a csapattal kapcsolatos terveket, az edzői benyomásokat, azoknak a játékosoknak a nevét és statisztikáit, akikkel együtt dolgozott, sőt, olykor még olyan apróságokat is, mint hogy a jelölt elképzelése szerint hogy nézne ki egy edzésterv vagy hogy mi a csapat programja, ha idegenbe utaznak.

A leendő HC-knak persze sokkal több kapaszkodójuk van, mint Vrentas cikke, a továbbképzéseken ugyanis sokszor jelenlegi vezetőedzők is tartanak előadásokat. Ron Rivera például 2014-ben megosztotta az összes Panthers-interjún készített jegyzetét a szimpózium hallgatóságával, hogy így segítse a jövő trénereinek munkáját. Persze – mint már írtuk – nincs két egyforma interjú, de azért vannak általános igazságok. A legfontosabbat talán Adam Gase mondta el: „Mindig legyél önmagad.”