Hogyan születnek a „pufifánk” touchdownok?

A The Players Tribune egy korábbi cikkében a Raiders nem is olyan régen visszaigazolt vakoldali tackle-je, Donald Penn írt arról, hogy az O-line tagjaként – vagy ahogy a Sport TV szakkomentátora, Kovács Sándor rendszeresen nevezi, pufifánkként – hogyan is lehet touchdownt szerezni az NFL-ben. Penn végigvezet minket a teljes folyamaton, cikkünk pedig az ő írásának szabadabban fordított verziója.

„William ’The Refrigerator’ Perry még az én időm előtt játszott, és nagy hatással volt rám fiatal koromban. Ha falember touchdownokról beszélünk, akkor ő az etalon, futni és elkapni is tudott. Néztem, hogy mit csinál Perry, ez adott nekem lökést, hogy falember legyek, aki touchdownokat szerez. Ő adott hitet minden falembernek.

Az O-line tagjai a meg nem énekelt hősök a támadók között. Ha jól csináljuk a dolgunkat, azzal az irányítók, az elkapók, valamint a futók játéka lesz jobb, ők kerülnek a középpontba, és ezzel nincs is semmi gond, ez a munkánk része. A szurkolók fantasy csapataiban mi nem szerepelünk, az nem mi a dolgunk hogy labdákat kapjunk el és TD-ket szerezzünk. Szóval, amikor egyikőnk lehetőséget kap, és pontokat szerezhet a támadóknak, akkor a legtöbbet kell ebből a lehetőségből kihoznunk, nem csak magunkért, hanem a világ összes támadófalemberéért

Tízéves pályafutásom során én háromszor kaptam meg a nagy lehetőséget, és remélem, hogy a jövőben is lesz még rá alkalom. Kiosztani egy nagy ütést, vagy fenékre ültetni az ellenfelet igazán jó érzés, de egy touchdown megszerzését semmi sem tudja felülmúlni. Mindez persze nem olyan egyszerű, amilyennek látszik, az alapoktól kezdve meg kell tervezni az egészet.

Első lépés: beszéld rá az edzőidet

Ez a legnehezebb része, efelől semmi kétség. Mindenki el akar kapni egy touchdownt, és mindenki azt gondolja, hogy képes is rá. De ha edzésen meg is mutatod, hogy mit tudsz, a meccsnap azért mindig más, az edzők pedig nagyon óvatosak a játékhívások terén.

Nem voltam mindig az a 193 centis, 143 kilós offensive tackle, aki ma vagyok. Valójában nem is amerikai fociztam egészen a középiskola második évéig, előtte ugyanis kosaraztam és a kaliforniai állami csapatnak is a tagja voltam. Szóval mindig is jó atlétának számítottam, és elég jó kezeim is voltak.

Korábban még a Buccaneers játékosaként egyfolytában az edzők nyakára jártam és az edzéseken mindig azzal nyaggattam őket, hogy nekem kellene kapnom a labdákat. Mindig azt mondogattam, hogy jók a kezeim, tudok futni a labdával, csak kaphassak lehetőséget, mire a válasz csak annyi volt, hogy bocs Penn, de ha neked engedek, akkor minden falembernek lehetőséget kell adnom, aki azt állítja, hogy tud elkapni.

Egy nap aztán szerencsém volt, ugyanis egy Eagles elleni meccsen a védők leütöttek egy passzt a line of scrimmage-nél, ami pont az ölembe pottyant. Elkaptam és megindultam vele, lepattantak rólam páran, és végül 15 yardot haladtam előre és még a first downt is megszereztem.

Az első elkapásomat követően már tényleg egyfolytában az edzőket piszkáltam olyanokkal, hogy én megmondtam, most végre láthattátok, hogy mire vagyok képes a labdával a kezemben, szóval ideje lenne felém passzolni. Egyre gyakrabban jöttem elő ezzel, míg a következő szezonra végre kitaláltak egy goal line játékot nekem.

2010-ben aztán idegenben szerepeltünk San Franciscóban, nem olyan messze Los Angelestől, ahol felnőttem, így közel 60 családtagom ült a lelátón és figyelt engem. Egyre csak mondogattam az edzőknek, hogy most kell behívnotok a játékomat. 14-0-ra vezettünk a negyedik negyedben, az egyyardoson álltunk, amikor végre jött az én playem.

Úgy éreztem, hogy a világ összes falembere nevében szereztem touchdownt, ráadásul a családtagjaim szeme láttára, akik nem is tudták, hogy ilyesmi jön majd a meccsen. Olyan izgatott voltam, hogy alig ünnepeltem meg a TD-met, csak ugráltam, mint egy kisgyerek és keresztülfutottam a pályán, hogy megpróbáljam kidobni a labdát a családom felé. Néhány sorral előttük landolt, de végül megkapták a labdát.

Mondtam az edzőimnek, hogy jók a kezeim, végre meghallgattak, és ezzel jól is jártunk. De beszéljünk arról, hogyan is zajlott le a játék, milyen volt ez az egész.

Második lépés: add el a blokkot

Támadófalember vagy, így senki nem hiszi, hogy otthagyod az emberedet és elkapod a labdát, pont ez a szépsége ennek. De ha csak berohansz a secondary tagjai közé és felteszed a kezedet várva a labdát, akkor valaki ezt biztos kiszúrja és levédekezi.

A játék, amit megcsináltunk, olyan, amilyet a legtöbb csapat használ ilyen helyzetben, és meglehetősen egyszerű. A szokásos helyemen állok fel, tackle-ként, de lehetséges elkapóként jelentenek be. Amikor útjára indul a labda, akkor ahelyett, hogy kitörnék és kérném a labdát, blokkolok, mint bármikor máskor, és várom, hogy a védelem olvassa a játékot és arra reagáljon. Amint a védelem elhiszi a playt, kivágok oldalra, a szélső elkapó elviszi a cornerbacket, hogy tiszta legyen előttem az út, engem pedig senki nem figyel, mert hát lássuk be: én vagyok az offensive tackle, mi a fenét keresnék ott egyáltalán.

Az egésznek azonban az a kulcsa, hogy el kell adni a blokkot. Bárki is fedezi a te oldaladat, azt kell hinnie, hogy senki nem megy arra, így elkezdenek mással foglalkozni. A blokkot addig tartsd, míg elszámolsz kettőig, aztán ha tiszta a terep, surranj ki oldalra, ahol teljesen egyedül leszel.

Harmadik lépés: kapd el a labdát

Elég nehéz rávenni az edzőket, hogy tegyék be a játékodat a playbookba, és még nehezebb rávenni őket, hogy hívják is be. De ha végül úgy döntenek, hogy feléd dobatják a labdát, te pedig nem kapod el, akkor már búcsút is mondhatsz az elkapott TD-kről szövögetett álmoknak.

Ez tehát egy egyszerű, de igen kritikus része a folyamatnak. Csak egy lehetőséged van, ne szúrd el, kapd el a labdát!

Negyedik lépés: az ünneplés

Ennél a résznél történik a csoda, a pufifánk ünneplés teszi igazán különlegessé a pufifánk touchdownokat. Amikor az első hatpontosomat szereztem San Franciscóban, nem igazán ünnepeltem, de a második lehetőséget már nem pocsékoltam el. A 2013-as idény során jött az újabb alkalom, egy olyan szezon során, ami egyébként elég rosszul sikerült Tampában. A Dolphins elleni meccs következett, de mi egy találkozót sem nyertünk a szezon során, 0-8-cal álltunk. Az első negyedben volt egy szituáció, amikor az egyyardosról jöhettünk, és rögtön behívták a playemet, ráadásul hétfő esti rangadó volt, így az egész világ ezt nézte.

Már azelőtt tudtam, hogyan fogok ünnepelni, mielőtt egyáltalán megszereztem volna a touchdownt. Ez volt az az év, amikor Jimmy Graham jó néhány TD-t szerzett, és mindenki nagy ügyet csinált belőle, hogy utána bezsákolja a labdákat a kapuba, szóval tudatni akartam a világgal, hogy én is képes vagyok erre, hiszen még mindig volt bennem valami a kosaras múltamból. Ezen felül ez volt a hétvége, amikor a liga a katonai szolgálatot teljesítőket ünnepelte, így én is tisztelegni akartam a férfiak és nők előtt, akik ezt a nagyszerű országot szolgálják.

Ezt követően Oaklandbe kerültem, és mivel Raiders drukkerként nőttem fel, nagyszerű érzés volt magamra húzni a csapat mezét, de az lett volna egy igazi valóra vált álom, ha ebben a szerelésben is TD-t szerezhetek. Az egyetlen érzés, ami még a Raiders színeiben megszerzett touchdownt is felülmúlja, az az, ami a TD után következett. Gyerekkoromban, ahogy néztem a Raiders meccseket, emlékszem, hogy mindig figyeltem a szurkolókat, a Black Hole tagjait. Szóval, amikor elkaptam a touchdownomat, feléjük mentem, egyenesen a Black Hole-hoz.

Ölelgettek, ütögették a sisakomat, még sört is borítottak rám, ez volt az egyik legkirályabb pillanata az életemnek. Van azonban egy dolog, amit még nem csináltam a touchdownjaim után, az pedig nem más, mint a tánc. Pedig a legtöbb ember azt szeretné látni, hogy egy több mint 135 kilós falember rázza magát ünneplés gyanánt. Hogy példát is hozzak, ezt az ünneplést nagyon szeretem a Coltsos Anthony Castonzótól:

Tetszett, hogy megcsinálta a saját kis ünneplését, aztán ment a csapattársakkal együtt örülni. Hozzám hasonlóan egyébként ő is készült erre a touchdownra, ez a tánc már be volt élesítve. Elmondása szerint egy régi Street Fighter játék karaktere, Dalshim táncolt így minden egyes győzelme ünneplésekor.

Mivel a ’90-es években nőttem föl, így én ezt nagyon tudom értékelni, mégis a legjobb touchdown ünneplés, amit falembertől láttam, az Warren Sapphez köthető. Amikor 1999-ben a Bucs színeiben támadó TD-t szerzett, ezzel a tánccal kápráztatott el mindenkit. (Penn erre egyébként rosszul emlékszik, ugyanis az eset 2003-ban történt. – a szerk.)

Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mi volt ez, egyszerűen csak viccesnek találtam a dolgot. Később aztán hallottam valakitől, hogy egy Beyonce táncot lejtett, de őszintén megmondom, nem hiszem, hogy ez így néz ki, amikor Beyonce csinálja. Azért nálam Warren Sapp nyerte a legjobb pufifánk touchdown utáni tánc díját.

Talán a táncot nekem is bele kellene vennem az ünneplésbe, amikor legközelebb bejutok az end zone-ba. A zsákolást már megcsináltam (ráadásul ez most már szabályellenes, köszi NFL), és ha otthon Oaklandben szerzek TD-t, akkor egyenesen megyek a Black Hole felé. Remélem, hamar eljön majd a következő touchdown ideje, az edzők tudják, hogy készen állok.”