Ismét remek anyagra bukkantunk a Players’ Tribune oldalán, ahol Nick Hardwick, a Chargers idén nyugdíjazott centere osztotta meg első gondolatait a visszavonulás utáni életről. Azt eddig is sejtettük, hogy nem könnyű egyik pillanatról a másikra abbahagyni a futballt, de Hardwick belső szemlélőként azt is elárulja, milyen hangulatváltozások jellemezték ezt az időszakot, és mely dolgok hiányoznak neki a legjobban. Hardwick neve leginkább onnan lehet ismerős olvasóinknak, hogy ő volt az a játékos, aki miután az első fordulót követően IR-re került, év végén már 38,5 kilóval könnyebben a kamerák elé állva jelentette be visszavonulását. Erről a varázslatos fogyásról is beszél egyes szám első személyben megírt cikkében, amit – annak érdekében, hogy minél inkább át tudjuk adni az írás eredeti hangulatát – idézetekkel tarkítva szemlézünk a továbbiakban.
„Szent szar, befejeztem. Nekem. Ennyi. Volt. Ez annyira szuper...” – ezek voltak Hardwick első gondolatai, azon a napon, amikor 11 szezon után először nem kellett edzésre jelentkeznie. „Úgy éreztem magam, mint ha be lennék szívva. Ez volt az első nap, amikor nem edzettem, pedig mindenki másnak kötelező volt. Az országúton hajtottam leeresztett ablakkal, és Neil Youngot hallgattam. Úgy éreztem magam, mint aki felmentést kapott, és remek volt. Semmi sem tudta letörni a lelkesedésemet. Na, ez az érzés úgy egy hétig tartott. Aztán elkezdett járni az agyam: Várjunk csak! És most, hova tovább? Mit kezdjek magammal? Mit kezdjek az életemmel?”
Nick Hardwick 11 évig játszott az NFL-ben, és bár az utolsó szezonjában már csak egy találkozón tudott pályára lépni, mielőtt sérültlistára került, összesen 136 mérkőzésen játszott a Chargers színeiben. Végül 33 évesen hagyta abba, egyáltalán nem váratlanul...
„A visszavonulás engem nem ért meglepetésként, mint sok embert. A 2014-es szezonra, amely az utolsó volt a szerződésem szerint is, már éreztem, hogy a testem elfáradt. Sosem akartam az a fajta játékos lenni, aki mindörökké a ligában marad, szóval eldöntöttem, ez lesz az utolsó idényem. Úgyhogy amikor a Chargers kénytelen volt engem sérültlistára tenni az első héten, tudtam, hogy ennyi volt, fel voltam készülve rá.”
Legalábbis Hardwick ezt gondolta. Azóta ugyanis az életében egymást váltják a hullámhegyek és a hullámvölgyek. Megvolt a kezdeti eufória, szabadnak érezte magát, aztán jött a felismerés, hogy 33 évesen tulajdonképpen nyugdíjas lett. „Előttem volt egy egész élet, és gőzöm sem volt, mi a francot kezdjek vele. Focista voltam. Ez határozta meg az identitásomat. És amikor utoljára lesétáltam a pályáról, ezt az identitást ott hagytam a küzdőtéren. Minden megváltozott, és én elveszettnek éreztem magam. Hirtelen hatalmas űr keletkezett a lelkemben ott, ahol eddig a foci volt, és meg kellett találnom a módját annak, hogy hogyan töltsem be. Ez volt a csúf igazság.”
Ez az űr Hardwick szerint azért volt ilyen hatalmas, mert több dologból állt össze. Egyrészről ott volt az adrenalin, amit a versenyhelyzet hív elő az emberből, és amelyet képtelenség a hétköznapi életben „mesterségesen” megteremteni. Aztán ott van a folyamatos figyelem. Nem csak a szurkolók részéről, de a sajtó képviselőitől is. Talán nem is lehet lefordítani angolról azt a kifejezést, amely a legjobban átadja a jelentést: buzz. A játékos élvezte, hogy ez a fajta „buzz”, pezsgés, pörgés alábbhagyott egy kicsit, amikor sérültlistára került, de aztán újra jól esett neki, hogy az események középpontjában lehet, amikor a szezon végeztével a sajtótájékoztatóján 38,5 kilóval könnyebben lépett a kamerák elé, és bejelentette visszavonulását. „Folyamatosan csörgött a telefonom és interjúkat kértek tőlem. Mindenki velem akart beszélni. Emlékszem, az ágyban feküdtünk a feleségemmel, Jayme-vel és azt mondtam: ’Bébi, senki sem csinálhatta volna ezt jobban nálunk. Olyan, mint egy álom.’ ’Tudom, ez fantasztikus!’ – válaszolta. Egy pár nap múlva aztán minden elcsendesedett. A telefonhívások megszűntek, a nevem pedig már csak akkor került megemlítésre, amikor arról volt szó, ki lép majd a helyemre. Mi a szar? Ez aztán gyors volt... – gondoltam magamban.”
Hardwick aztán hamarosan rádöbbent, a „buzz” jobban hiányzik neki, mint valaha is gondolta volna. És akkor még nem beszéltünk a szigorú beosztásról, a napirendről és a szabályokról... „Gondold azt, hogy egy hosszú, keskeny alagútban mész. Az út ki van világítva neked, a falak vezetnek, nehogy letérj, a sávod pedig üres. Na, ilyen egy futballkarrier. A céljaid és feladataid meg vannak határozva, szóval nincs más dolgod, mint elérni őket, és minden döntésed, amit az életben hozol, azok között a falak között történik, amelyek meghatározzák neked az irányt, miszerint a lehető legjobb futballjátékosnak kell lenned. Na, most képzeld el a visszavonulást úgy, mint egy nagy, végtelen mezőt az alagút végén. Nincsenek falak, vagy utak, amik vezessenek. Nincsenek elvárások. Nincsenek szabályok. Végtelen számú döntés, lehetőség és irány van előtted, de nem ismered az utat. Sőt, azt sem tudod, hova akarsz majd megérkezni. Egyedül vagy.”
Hardwick elmondása szerint, talán ez a fajta átállás jelentette neki a legnagyobb kihívást. A hétköznapi élet ugyanis sokkal kevésbé kötött, és sokkal lassabb, mint az NFL-ben. Fel kell fogni, hogy ez nem egy sprint, és meg kell találni az egyensúlyt. „11 éven keresztül az életem a focióra szerint járt. Heti rendszerességgel voltak találkozóim, céljaim, és minden döntést, amit hoztam – mit egyek, mennyit aludjak – a foci hozott meg helyettem. Aztán hirtelen nem volt meghatározva, hogy mikor keljek. Nem voltak céljaim, nem tudtam, mit csináljak.”
Ráadásul ott volt még egy faktor: a csapattársak és az öltözői hangulat hiánya is. „Semmi sem köti jobban össze az embert, mint az öltözői légkör. Sok a nevetés, a szivatás, az őrültség, de ugyanakkor ott van az a támogatás is, ami rávesz, hogy megtegyél dolgokat, amikre amúgy képtelen lennél. És ez az egész felépít benned egy olyan önképet, amitől valóságos szuperembernek érzed magad. Van egy erős kötelék, ami azáltal alakul ki, hogy együtt küzdötök – mind fizikailag mind mentálisan – egy célért. Amikor otthagyod a játékot, meg kell találnod a módját, hogy önmagadat motiváld, mert nincs már meg az a támogatás és versenyszellem, ami eddig vezetett téged.” – Hardwick vallomása szerint ráadásul az ő helyzetét nehezítette, hogy centerként és 11 éves veteránként már vezető szerepe volt az öltözőben. Így még nehezebb volt megtalálni önmagát a hétköznapi életben.
Főhősünk úgy látja, hogy összességében a visszavonulás tulajdonképpen egyfajta útkeresés, amely során megpróbálja újra felfedezni magát, miután egész életedben sportoló volt. Nem véletlen, hogy a holtszezonban annyi játékos kerül bajba, hiszen nem tudnak mit kezdeni magukkal. Minden pénzüket elköltik vagy bajba keverednek, mert nem tudják hol levezetni azt az adrenalint, amit amúgy a futballtól megkapnak. „Most képzeld el ezt a mennyiségű adrenalint, ahogy dolgozik benned, és el kell fojtanod, de nem csak egy holtszezonra, hanem egész hátralévő életedre. Sosem beszéltem visszavonult játékosokkal, hogy milyen lesz az átállás. Mindig azt hittem, kitalálom magamtól, ha odaérek, és egy bizonyos szintig ez sikerült is. Már elkezdtem magamat újradefiniálni. 38,5 kilóval könnyebben jelentem meg a visszavonulásom alkalmából tartott sajtótájékoztatón. Korábban heti öt alkalommal voltam a rádióban, és jól éreztem magam, mert azonnal rohantam dolgozni, miután visszavonultam, de most inkább hátralépek, és megpróbálok egy kis időt a családomra és saját magamra fordítani. Fontos, hogy az ember találjon magának elfoglaltságot, de legalább ilyen fontos, hogy vegyen egy nagy levegőt, és élvezze az életet. Még mindig vannak nehezebb és könnyebb időszakok, és sokszor elakadok, amikor azon agyalok, hogy mi az, ami igazán lázba tudna hozni. Néha az is nehéz, hogy a futball elvárásai és terelgető ereje nélkül gondoljak saját magamra. De ha egy dolgot megtanultam az NFL-ben, az az, hogy sosem szabad meghátrálni a kihívások elől. Számomra most a legnagyobb kihívás, hogy újradefiniáljam saját magamat a foci után. És én készen állok a feladatra...”
Mi pedig nem tudunk ehhez mást hozzáfűzni, csak annyit, hogy sok sikert az útkereséshez, Nick!
