Két fontos dolgot rögtön az elején le kell szögeznünk. Egyrészt az NFL kőkemény üzlet, érzelmi kötelékek csak röpke pillanatokig játszanak szerepet egy-egy játékos életében. Ha valaki sokat keres és van olcsóbb alternatívája, az illető repül a csapattól. Ha valaki nem hozza az elvárt teljesítményt, akkor repül a csapattól. Ha valaki megindul az öregedés útján, akkor… Szóval a lényeg, hogy a szurkoló sokszor úgy érzi, hogy elárulták, sosem lesz képes feldolgozni a kedvenc távozását, de sajnos el kell fogadni, hogy ez egy ilyen világ. Joe Montana sem maradhatott karrierje végégig San Franciscóban, Brett Favre-ról se képzelte volna senki, hogy Green Bay után még a Jets-nél, na meg a nagy rivális Vikings-nál is megfordul, és persze a Colts-nál sem állt meg az élet Peyton Manning távozása után. És akkor ez csak három példa volt, három irányítóval.
Másrészt pontosan tisztában lehetünk vele, hogy egy tegnap még kiemelkedő teljesítményre képes futó holnap már kiöregedett nyugdíjas, hiszen ez az a poszt, amelyiken legkönnyebben használódnak el a játékosok. Az ESPN tavalyi statisztikája szerint a running backek 27 évesen érnek a csúcsra, egy évvel később a teljesítményük 15%-kal, két évvel később 25%-kal, harminc éves korukra pedig már 40%-kal esik vissza. (A mérésben olyan futók szerepelnek csupán, akik 2001 után legalább négy szezont töltöttek a ligában, és átlagban legalább 75 futásuk volt egy évben.)
Ott van tökéletes példának a Chargers Hall of Fame-be épp tegnap beiktatott LaDainian Tomlinson. A futó karrierje legjobb évét 2006-ban, éppen 27 évesen teljesítette. Tomlinson azt az évet 1815 futott és 508 elkapott yarddal, összesen pedig 31 TD-vel (28 futott, 3 elkapott) zárta, ami lássuk be, földönkívüli produkció. Innen egyenletesen estek vissza a játékos számai, 30 évesen pedig már csak 730 egységig jutott. Bármekkora ikon is volt ő San Diegóban, a csapat ekkor döntött úgy, hogy megválik tőle, Tomlinson pedig két évet még lehúzott a Jets-nél, előbb a sorból kissé kilógó 914, majd egy 280 yardos teljesítménnyel, és ezt követően vonult vissza.
Kivételek persze mindig akadnak, természetesen vannak játékosok, akik egy állomáshelyen fejezik be karrierjüket, gondolhatunk itt akár Ray Lewis-ra. És természetesen vannak futók, akiket kevésbé visel meg az idő vasfoga és harminc évesen, egy kihagyott szezonnal a hátuk mögött (vagy éppen ezért) kiváló számokat hoznak, mint Adrian Peterson. Ilyesmire tehát nincsen egyértelmű képlet, de az alapvető tendenciák azért megállják a helyüket.
A hosszas bevezető után ideje rákanyarodni Marshawn Lynch helyzetére, hiszen tulajdonképpen ez lenne ennek az egésznek az apropója. A 29 éves futó ugyan Buffalóban kezdte profi karrierjét, sőt két ezer yardos szezont is letett ott az asztalra, de igazán híressé mégis a Seahawks-nál vált. A running back közvetve okozott már földrengést Seattle-ben, lett az újságírókkal szembeni tiltakozás mintapéldája, illetve rohasztotta el saját és jó néhány kisgyerek fogát a Skittles imádatával.
Na de viccet félretéve Lynch egy ikonná vált a csapatnál, pedig csak öt és fél éve játszik Seattle-ben. Mégis, ha szóba kerül a Seahawks, akkor jó eséllyel az első három megemlített játékos között az ő neve is ott fog szerepelni (tippre Russell Wilson és Richard Sherman mellett, de kutatást nem végeztünk az ügyben). A futó azonban ebben az évben sérülésekkel bajlódik, a friss hírek szerint az is elképzelhető, hogy műtét is várhat rá, szóval kérdéses, hogy mit tud még kihozni az idei szezonjából.
Főleg úgy, hogy szinte a semmiből feltűnt egy draftolatlan running back, Thomas Rawls, aki négy mérkőzésen volt kezdő eddig profi pályafutása során, ebből kétszer 100, míg éppen most hétvégén már 200 yard fölött tudott teljesíteni. Bármilyen hihetetlen, Lynch sosem volt képes 160 yardnál többet futni egy meccsen, miközben ezt Rawls már kétszer is megtette (az 5. héten a Bengals ellen 169 yard, a 11. héten a 49ers ellen 209 yard). Sőt Lynch-től olyat sem láthattunk még, hogy futásokkal és elkapásokkal elérjen legalább 200 egységet, miközben Rawls tegnap este 255 yarddal fejezte be az összecsapást.
A sort még lehet folytatni olyan adatokkal, hogy Rawls ezzel a 209 yarddal a Seahawks történetének második legeredményesebb futója lett egy meccs figyelembevételével, hiszen csupán Shaun Alexander jegyzett ennél többet még 2001-ben egy Raiders elleni meccsen, szám szerint 266 egységet. A 22 éves játékos 255 összyardja egyébként a 32. legtöbb a futók között a liga történetében.
Nyilván kevés meccs van még Rawls lábában ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le az eddig látottakból. Ha Lynch esetleg pár meccsre kidőlne, vagy erre a szezonra befejezné, helyettese pedig hasonló ütemben folytatná a termelést, akkor Beast Mode villámsebesen nélkülözhető játékossá válna Seattle-ben.
Itt érdemes megjegyezni, hogy Lynch ellen nem csak az életkora dolgozik, hanem a fizetése is. Jövőre ugyanis kilenc-, míg 2017-ben hétmilliós alapfizetés járna neki, miközben a draftolatlan újonc ugyanebben a két évben 525, majd 615 ezret tehet zsebre. Mondanunk sem kell, hogy a két Super Bowl szereplés (és egy győzelem) miatt feltámadó fizetési igények szépen megnőttek, szóval - ahogy azt a mondás tartja - nem lehet mindenkit megtartani.
Nem állítjuk, hogy Lynch akkor le is húzhatja a rolót Seattle-ben, de egyszerűen be kell látni, hogy ha Rawls így folytatja, akkor minden szempontból az lenne a leglogikusabb lépés a csapat részéről, ha megválna a running backtől. Ne legyen kétségünk afelől, hogy a Seahawks bizony szemrebbenés nélkül meg fogja húzni a dolgot, ha ezt látják jónak a vezetőségben, egyedül a szurkolók számára lesz nehéz elfogadni ezt az egészet.
Hogy a Lynch rajongók addig se szomorkodjanak, jöjjön egy gif arról, hogy a rutinos running back miképpen dicséri, és egyben ösztönzi még nagyobb erőbedobásra fiatal csapattársát, a maga különc, amolyan Lynch-es módján.
