Szombatról vasárnapra virradóra beiktatták a 2015-ös Hall of Fame osztály tagjait. Az idei ünnepségen nyolcan kerültek be a halhatatlanok közé, de sajnos csak heten ölthették magukra a krémszínű zakót, ugyanis Junior Seau posztumusz kapta meg a sportág legnagyobb elismerését. A 2012-ben öngyilkosságot elkövető legendás linebacker mellett játékosként még Jerome Bettis, Tim Brown, Charles Haley, Will Shields és Mick Tingelhoff, sportvezetőként pedig Bill Polian és Ron Wolf kapott fejszobrot.
Az 53. alkalommal megtartott beiktatási ceremónia újdonsága volt, hogy idén legfeljebb 8-10 perces beszédeket tarthattak az ünnepeltek, a korábbi 30-cal ellentétben – pedig azt az időkorlátot sem tartotta be senki. Ez persze csak irányszám, hiszen a beiktatottak tudták, hogy úgysem pisszegi le őket senki. Tim Brown ezt ki is használta, és 31 perces beszédet tartott. Az ünnepség rendhagyó volt abból a szempontból is, hogy Junior Seau helyett a lánya, Sydney beszélt – bár erre a jelenlegi cantoni szabályzat szerint nem lett volna lehetősége. Öt évvel ezelőtt ugyanis a Hall of Fame testülete valamiért úgy határozott, az elhunytak helyett nem mondhat senki sem beszédet. Az esetet persze azonnal felkapta az amerikai média, mivel valamiféle bosszút sejtettek a háttérben. A Seau család ugyanis perli az NFL-t a játékos boncolása után felfedezett agykárosodások miatt, amikről azt gondolják, az amerikai futball miatt alakultak ki, és komoly szerepet játszottak a visszavonult linebacker öngyilkosságában. Bár a cantoni testület végig tagadta a vádakat, és a szabályzatra hivatkozott, de végül egy kompromisszumos megoldással Junior Seau nem maradt beszéd nélkül. Egyrészről a játékos emlékvideója kétszer olyan hosszú volt, mint a többieké, hogy a család több tagja is megszólalhasson benne, másrészt Sidney egy rövid színpadi interjú formájában élőben is szerepet kapott az ünnepségen. Véleményünk szerint dicséret illeti az NFL-t, mivel az interjúnak beharangozott pár perc valójában csak a nevében volt az, Sidney szinte szabadon beszélhetett nagyjából 3 percig. Mint utólag kiderült, jó döntést hoztak, hiszen Seau lánya megtartotta a szavát, és sem a fejsérüléseket, sem a pert nem hozta szóba, így az tényleg esemény azokról szólhatott, akikről kellett, és akiket most röviden mi is bemutatunk.
Ha már a sajnálatos események miatt ennyit kellett beszélnünk róla a bevezetőben, a sort kezdjük Junior Seauval, a Chargers legendájával, aki később a Dolphins és a Patriots csapatában is megfordult. Seau 20 évet húzott le belső linebackerként a ligában, ezalatt 56,5 sacket és 18 interception jegyzett, 12 alkalommal választották a Pro Bowlba, nyolcszor pedig All Prónak jelölték. Bár a Chargers és a Patriots színeiben is játszhatott Super Bowlt, gyűrűt sosem nyert. Személyiségéről mindent elmond, hogy 1994-ben megkapta a Walter Payton Év Embere díjat is a sportolói elismerések mellé. Talán ezért is volt annyira hihetetlen, hogy 2012-ben, mindössze 43 évesen önkezével vetett véget életének. Fejszobrát végül Sidney két testvérével és féltestvérével együtt leplezte le.
Azoknak, akik legalább egy évtizede követik az NFL eseményeit, azonban nem csak Seau neve lehetett ismerős a beiktatottak között, hiszen további három olyan játékos is bekerült a Hall of Fame-be, aki még játszott a 2000-es években. Közülük talán a legikonikusabb figura az a Jerome Bettis, akit csak „A Busz” néven ismernek a ligában. Játékstílusához talán a „Faltörő Kos” becenév is jól illett volna, de az 1993-ban draftolt játékos 1996-ban elhagyta a Rams csapatát, hogy aztán a Steelers legendája legyen. 13 éves karrierje során 13 662 futott yardot (hatodik az örökranglistán) és 91 futott TD-t jegyzett (tizedik az örökranglistán), hatszor választották be a Pro Bowl keretbe, kétszer volt All Pro, valamint 2001-ben ő is elnyerte a Walter Payton Év Embere díjat. Bár sokáig úgy tűnt, hihetetlen erőfeszítései ellenére gyűrűt sosem fog nyerni, utolsó mérkőzésén, a 2006 februárjában végül bajnoki címmel koronázta meg hihetetlen karrierjét. Akkor azt hitte, ez az utolsó megálló, de mint beszédében elmondta, A Busz végig Cantonba tartott. Ezután Bettis belengette a Terrible Towelt, amihez több ezer helyszínen lévő Steelers szurkoló csatlakozott.
Szintén sokan láthatták még játszani Will Shields-t, aki 14 éves karrierje mindegy egyes szezonját Kansas City-ben töltötte. Az 1993-ban draftolt, kiváló guard kapcsán statisztikákat sajnos nem tudunk felemlegetni, de mindent elárul a teljesítményéről, hogy karrierje első mérkőzését követően, ahol még csereként számoltak vele egészen 2006-os visszavonulásáig minden meccsén kezdett (ez összesen 231 találkozó). Zsinórban 12 alkalommal választották Pro Bowlba, háromszor pedig az All Pro elismerést is megkapta. Három kiváló Chiefs futó, Marcus Allen, Priest Holmes és Larry Johnson is rengeteget köszönhet neki, pályán kívüli munkájáért pedig 2003-ban őt is Walter Payton Év Embere díjjal jutalmazták.
Tim Brown kakukktojás abból a szempontból, hogy Walter Payton díjat sosem kapott, ellenben azt elmondhatja magáról, hogy egyetemistaként Heisman Trófeát nyert (ráadásul elsőként elkapó poszton), és a profik között nem lett belőle bust – még Oaklandben sem. Olyannyira nem, hogy 14 934 yardjával ötödik, 1 094 elkapásával pedig hatodik a liga örökranglistáján. Rémisztő belegondolni abba, milyen számokat produkált volna, ha karrierje során nem 20 QB-val kell együtt játszania (akik közül 19-től passzt is kapott), hanem lett volna egy kis konzisztencia a Raiders-nél irányító poszton. Talán ebből adódik, hogy All Pro sosem volt, de kilenc alkalommal is Pro Bowl-keretbe választották, gyorsaságát pedig nem csak WR-ként, de visszahordóként is remekül tudta kamatoztatni Oaklandben. 17 éves karrierje során 2002-ben járt a legközelebb a bajnoki címhez, de alulmaradt a Buccannerrs elleni Super Bowlban. Karrierjét végül éppen a Tampa színeiben fejezte be 2004-ben.
Charles Haley neve viszont már csak az igazi veteránoknak csenghet ismerősen, hiszen a kiváló DE/OLB 1998-ban egy hátsérülés miatt kénytelen volt visszavonulni. Persze panaszkodnia így sem kell: a Cowboys és a 49ers tagjaként 5 Super Bowlt nyert, és összesen 100,5 sacket jegyzett. Haley tökéletes hibrid volt abból a szempontból, hogy 4-3-as DE-ként és 3-4-es szélső linebackerként sem lehetett megállítani, így nem csoda, hogy ötször választották meg Pro Bowlernek, kétszer pedig All Prónak. Beszéde a közönség nagy örömére nem csak rövid volt, de rendkívül szórakoztató is, főleg amikor Jerry Jones-szal való első találkozását idézte fel, texasi akcentussal.
Végül – bár az éjjeli ünnepségen egy szót sem szólt – Mick Tingelhoffról se feledkezzünk meg. A korszakos centert, aki 1962 és 1978 között állt a Vikings szolgálatában, egykori irányítója, Fran Tarkenton méltatta, aki a legjobb barátjának és csapattársának nevezte őt. Mint Tankerton elmondta, Mick nem a szavak embere, sokkal inkább a tetteké, amit az is jól bizonyít, hogy Tingelhoff 17 éves karrierje során soha egyetlen egy edzésről és mérkőzésről sem hiányzott. Négyszer járt Super Bowl-ban és egyszer sikerült is győznie, hatszor választották Pro Bowlba és ötször volt All Pro. Ő a hatodik, aki a „Purple Peolpe Eaters” nevet viselő legendás Vikings-ból bekerült a dicsőségcsarnokba, igaz, neki 37 évet kellett várnia erre, amit Tankerton könnyeivel küszködve szóvá is tett.
A beiktatott sportszakemberek méltatását kezdjük Ron Wolffal, aki ugyan volt általános igazgató is az NFL-ben, de scoutként és a játékoskeretek felelőseként alkotott igazán maradandót. Az 1963 és 2001 között aktív szakember ugyanis remekül értett a tehetségek kiválasztásához: az általa összerakott Raiders nyolc AFC-döntőt és három Super Bowlt játszott, amiből kettőt meg is nyert. Ezután a frissen alapított Buccaneers GM-jeként brillírozott, hiszen a Tampa mindössze négy éves franchise-ként már NFC-döntőt játszott. Egyébként is fényes karrierjét aztán Green Bay-ben koronázta meg, ahol máig úgy tartják, ő mentette meg a helyi focit, leginkább azzal, hogy a Falcons csapatától elhozta Brett Favre-t, leigazolta Reggie White-ot és edzőnek felkérte Mike Holmgrent. Nem csoda, hogy az ő nevük Wolf beszédében is elhangzott, de Wolf a legendás Raiders tulajról, Al Davisről is megemlékezett, akit máig a legjobb tanárának tart.
A másik sportszakember hasonló életpályát járt be, mint Ron Wolf, azzal a különbséggel, hogy ő szinte végig GM-ként alkotott. Bill Polianról van szó, aki a Chiefs scoutjaként kezdte, de a Bills általános igazgatójaként lett igazán ismert. Az általa összerakott alakulat ugyanis zsinórban négy Super Bowlt játszott a nyolcvanas és a kilencvenes évek fordulóján – igaz, mind a négyet elvesztette a csapat (Poliant a harmadik betli után ki is rúgták, de a kerete megmaradt). Ezután a Panthers alapításánál segédkezett GM-ként, és már a második évében Super Bowlt játszott a csapat (igaz, megint kikapott). Ezek után a Colts-hoz csábították, ahol az általános igazgatói poszt mellett elnöknek is megtették. Első draftján azonnal lecsapott Peyton Manningre, aki ugyan gyűrűkkel nem halmozta el, de a franchise történetének aranykorát együtt élték át, ahogy a 2006-os Super Bowl győzelmet is. Végül együtt is távoztak 2011-ben, de Manninggel ellentétben Polian nem keresett magának új csapatot. Az ünnepségen természetesen Peyton is ott volt, így tisztelegve a benne mindvégig bízó sportvezető előtt.
Éjjel tehát összesen 8 kiválósággal lett gazdagabb a cantoni dicsőségcsarnok, de a Hall of Fame hét ezzel még nem ért véget. Sőt, még csak most jön a legjobban várt rész, a Hall of Fame Game, amelyen a Steelers és a Vikings csap össze, és amellyel magyar idő szerint hétfőn hajnali kettőkor hivatalosan is megkezdődik az előszezon.
